Jellegzetes szakáll, selyemsál, öltöny – így ismerhető fel a pécsi Petőfi a Dante Caféból. Horváth Tamás egy kis ideig a Caflisch cukrászdával is szerencsét próbált, majd regényt írt Zsolnay Vilmos fiáról.
– Magyar szakot végeztél, sokan mégis az egykori Dante Caféból ismernek. Mi köze egy bölcsésznek a vendéglátáshoz?
– Egy bölcsésznek mindenhez köze van. Végzettségem szerint szakács vagyok, így kicsit több közöm is van hozzá. Tizenhat éves koromban kirúgtak a – mai Kodály Zoltán – Dobó István Utcai Gimnáziumból, ezért végeztem el a vendéglátóiparit. Később estin leérettségiztem, ezután vettek fel az egyetemre. Az egyetem alatt viszont el kellett valamiből tartani magam: kibéreltem a Művészetek Háza büféjét, ebből éltem. Majd jött a Petőfi-gőzös blues pub, itt már magam is szerveztem kulturális programokat. Talán emlékeznek néhányan a Hét műtárgya sorozatra, amikor egy művészt és kritikusát összeeresztettük; volt olyan, hogy a szobrász saját alkotását is összetörte. Ennek vége lett, majd jött a Dante. Ott tíz év alatt kb. 1600 programot szerveztünk, azért szerettem, mert nem kellett foglalkoznom közvetlenül a vendéglátással. Dombay Győző kiállítására még Sólyom László elnök úr is eljött. A POSZT elképzelhetetlen volt a Dante nélkül. Egyébként is azért vágtam bele, mert a Szép literatúrai ajándék című folyóiratomat szerettem volna finanszírozni valamiből, miután a Soros Alapítvány kivonult mögüle. Hát nem igazán sikerült.
– Sajnálod, hogy vége lett?
– Igen. A Pécsi Püspökség tulajdonában van az épület, más elképzelésük volt vele, nekünk pedig lejárt a 10 éves szerződésünk. Sajnálom, mert lehetett volna még fejleszteni. Egyszer a frankfurti könyvvásáron azt mondta az egyik tévéinterjúban Dalos György, hogy ez Európa legjobb kocsmája. Erre nagyon büszke vagyok. Amikor a Dante indult, nem nagyon volt hasonló hely, nem nagyon lehetett hová menni Pécsett.
– Megpróbáltad feltámasztani?
– A Caflisch cukrászdával, de nem sikerült. Nagyon elmértem magam, megváltozott a piac, kevesebb a pénz, az egyetemista, miközben ma már működik a Nappali, a Ti-ti-tá, a Csinos vagy éppen a Blöff is. Ezek nagyon jó helyek, nagyon jól viszik őket a kollégák.
– A kávézóid egyfajta múlt század eleji nosztalgiát sugároztak. Ez a személyiségedből fakad?
– Nagyon tetszett Ady Endre világa, a nagyváradi és budapesti kávéházi élet. Ennek Pécsett is nagy hagyományai voltak, elég a pompás Nádor Szállóra gondolni: ott is elképesztő volt a miliő. Sokat voltam ott gimnázium alatt és helyett is. A hírekkel ellentétben nem volt drága hely, és nem is nézték ki onnan a csóró diákokat sem. A kávéháznak szabadsága van, ez ragadott meg.
– Nem tűnsz egy lázadó, hőbörgő embernek, akkor mégis miért rúgtak ki a gimiből?
– 1984 táján még javában dúlt a kádárizmus. Akkoriban alakult a Dialógus-békecsoport, az első független, demokratikus, KISZ-en kívüli csoportosulás. Nem sokat értettem belőle, ám mivel a kommunizmus ellen volt, nem volt köze a párthoz, ezért megtetszett. Aztán persze nagy volt a szám, mindig mondogattam a híreket a suliban, meg volt néhány szórólap is. Hiába szóltak, ne csináljam, engem ez nem érdekelt forró fejű ifjúként. Hát kirúgtak. Később, amikor már a Jelenkornál dolgoztam korrektorként, tördelőként, mindenesként, jártunk fel Budapestre március 15-én tüntetni is. Éppen ekkor ragadt rám a kispetőfi név; a többiek kezdtek el így hívni, hiszen akkor már a szakállam is megvolt, de harminc kilóval könnyebb voltam.
– A szórólapoktól aztán eljutottál a regényig. Hogyan történt ez?
– A Caflisch után másfél évig nem volt munkám. Kínomban, a semmittevés ellen, írtam egy regényt, szerintem egészen jól sikerült. A gyáralapító Zsolnay Vilmos fiáról, Miklósról szól, s az Ünnepi könyvhéten jelenik meg a Prae kiadónál, Tündérváros, fejezetek Zsolnay Miklós titkos életéből címmel. Egy olyan figuráról van szó, aki egy betegség miatt alig tudott aludni, így állandóan dolgozott, miközben úgy ivott, kártyázott, mint egy dzsentri. Miklós volt az, aki a pécsi gyárból igazi birodalmat épített. A Monarchia legnagyobb könnyűipari komplexumát hozta létre. Legendákat írtak róla, ő volt a város motorja. Köze volt az első pécsi mozihoz, az Apollóhoz, a Nemzeti Kaszinót is ő keltette életre, az Első Pécsi Nőegylet épületét is ő építette, de a Francia emlékmű is a nevéhez fűződött. A Zsolnay kutat is ő ajándékozta a városnak. Több mint száz egyesületet irányított, bankokat, cégeket vitt. Ő szervezte meg az 1907-es országos kiállítást: a világkiállítások mintájára. Felépítettek egy városrészt a mai Szabadság út környékén, pavilonokkal, kiállítóterekkel, csarnokokkal. Akkoriban igazából csak vasúton lehetett megközelíteni Pécset, mégis abban a fél évben egymillió látogatója volt az akkor ötvenezer lakosú városnak – ezt az Európa Kulturális Főváros ideje alatt sem tudták produkálni. A regényből egyéb titkokra is fény derül.
– Úgy tudom, nemcsak a képzeletben szeretsz utazni…
– Imádok utazni, nagyon sokat stoppoltam. Az volt a technikám, hogy egy szép lány kiséretében, öltönyben, nyakkendőben, bőrönddel álltam ki a benzinkutakhoz, mintha éppen akkor robbant volna le a BMW-m. Ez bevált, a rekordom stoppal Győrből Párizsig 22 óra volt. Sokat jártam Párizsban, úgy alakult, hogy egy lakásba is mindig felmehettem, kulcsom volt hozzá, munka is adódott volna de nem akartam disszidálni, mert akkor nem jöhettem volna vissza, hiába imádtam a franciákat.
