Újra kellett tanulnia a járást, így jelenleg még bottal jár a pécsi futballtörténelem legendás szereplője, Rapp Imre. A Pécsi Dózsát egy évtizeden át, megszakítás nélkül segítő kapussal karrierjéről és a mai magyar fociról is beszélgettünk annak kapcsán, hogy a közelmúltban vehette át a Pro Civitate elismerést a várostól.
A díj már ott sorakozik a hetvennyolcadik életévébe lépő egykori olimpiai ezüstérmes, válogatott kerettag, magyar bajnoki bronzérmes kapus dicsőségfalán. Azon, amelyen többek között a legendás, Newcastle elleni Pécs-meccsen rugdosott focilabda is megtalálható.
– Elképesztő hangulatban, közel harmincezer néző előtt vívtuk ki a továbbjutást a hosszabbításban tizenegyesekkel, hármat fogtam akkor az ötből és továbbjutott a Pécs – büszkélkedett Rapp Imre, amikor a nagy meccsről kérdeztük. A mérkőzésig számos alkalommal mondták róla, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar kapusa. A Népsport pedig egy meccs után a legmagasabb, tízes osztályzat adta neki briliáns védéseiért.
Rapp Imre igazi vidéki srác. Azért is tette fel életét a sportra, mert a fővároson kívül így érvényesülhetett igazán.
– Abban az időben kezdtem a focit, amikor még szó szerint sírtak a játékosok, ha kimaradtak a kezdőből, amikor még szívvel-lélekkel, technikás játékkal, erőnléttel küzdöttek a magyar focisták – mesélte, egyben a bizonyítványt is kiállítva a mai hazai focistákról. Követi a sportágat, de sokszor csak legyint, nem nézi jó szemmel, ami történik.
– Nincs akarat, küzdelem és nincs becsülete a focinak. Emellett az edzőink sincsenek a helyzet magaslatán, s az akadémiai utánpótlásképzés sem fogja megoldani a problémákat. Más országokban éppen most csukják be ezeket a képzőhelyeket – vélekedik a legendás focista. Szerinte nem lenne szégyen olyan külföldi szakembereket ide hívni és megfizetni, akik képesek lennének idővel feltámasztani a magyar focit.
Rapp Imre a Kádár-rendszerben volt a pályán, így felmerül a kérdés, miért nem ment el az országból. Erre azt mondja, volt ő rengeteg nyugati országban, s maradt is volna, de családját kellett volna hátrahagynia. Felesége például mindaddig nem kapott fizetést három hónapon át, amíg ő Uruguayban volt kölcsönjátékos.
Ennek ellenére itthon is szép eredményeket ért el, hiszen ott lehetett a legjobbakkal az 1972-es müncheni olimpián, s ezüstéremmel térhetett haza a magyar válogatott kerettagjaként, Grosics Gyula mellett lehetett másodkapus, s az Európa-bajnokságra is kijutott 1964-ben. A Pécsnél pedig példátlan módon minden meccsen pályára lépett 1965-től egy évtizeden át.
– Megmondtam: amíg Pécsen leszek, az egyes mezt le nem veszem. Összesen vagy négy második számú kapust fogyasztottam el, akik – mivel minden meccsen én álltam a gólvonalon – egyszer sem lehettek kezdők. Egy évtizeden át kezdődött a Pécsi Dózsa összeállítása a nevemmel – mondja büszkén az egykori játékos, aki ismét keményen edz.
Csípőműtétje óta otthon lábadozik, lassan, bottal jár, de napról napra jobban érzi magát. – Ma még kerülnöm kell a hirtelen mozdulatokat, de pár hónap múlva, ha egy kocogó aggastyánt lát a belvárosban, az valószínűleg én leszek – ad némi ízelítőt humorából és küzdeni akarásából zárásként a legendás pécsi hálóőr.
