A pécsi vásártér legérdekesebb része minden bizonnyal a zsibvásár. Lehet ott kapni mindent, lézernyomtatótól és mosógéptől kezdve babafejekig, használt és olvashatatlan CD-lemezekig, fél pár zoknin keresztül az atomrakétákig, tényleg mindent. A „Mindent el lehet adni” rovat keretén belül ellátogattunk a Dél-Dunántúl legeklektikusabb kincsesbányájába, hogy szemügyre vegyük a legfurcsább portékákat, és hogy megismerjük a mögöttük álló embereket.
– Pécs nem kifejezetten egy biciklizős város, hisz alig vannak bicikli-utak, ami van, az meg rossz – mondja eheti beszélgetőpartnerünk, a vásár egyik bicikliárusa, majd büszkén hozzáteszi, hogy nála azért az a kevés kerékpáros is találhat kedvére való csecsebecsét, legyen az egy használt bringa, vagy akár bármilyen alkatrész.
Kicsit több mint 3 éve jár ki árulni, elmondása szerint azért, mert nyugdíjasként hajlamos az unatkozásra, a vásár pedig kitűnő program a magafajta magányos öregember számára. Arról nem is beszélve, hogy a vásározásból bejövő plusz jövedelemmel is „tud mit kezdeni”.
Elmondása szerint csak külföldi – főleg holland – hagyatékokból származó bicikliket vesz meg, majd azokat „kicsit kipofozza”, hogy a vásárra eladhatóvá váljanak. Kérésünkre kifejtette, hogy azért nem vesz hazai – főleg pécsi – bicikliket mert, noha nap mint nap megkeresik eladó kerékpárokkal, nem lehet azokról tudni, hogy lopottak-e vagy sem.
– A biztos forrásaiban bízik az ember, másokban már nem igazán – mondja mosolyogva, majd hozzáteszi, hogy folyamatos vevőköre szerencsére ismeri a nála kapható biciklik minőségét, és a „többi ócskaságot” is mindig átfutják, hátha találnak egy-két jobb pedált, sárhányót, lámpát, vagy láncot.
Mottója – mint azt boldogan meséli – az, hogy „a használt nem rossz”. Azonban mára szerinte kialakulóban van egy olyan hozzáállás a fiatal magyarok körében, melynek eredménye, hogy minél márkásabb, minél drágább bringákat akarnak, azokat pedig nem is használják ki, csak vagánykodjanak velük. Elmondása szerint a külföldi egyetemisták ezzel szemben boldogan vesznek nála hetente egy-két bicajt potom pénzért, mivel számukra a lényeg az, hogy tekerhessenek, hogy „a szél a hajukba kaphasson”, és hogy könnyebben eljussanak A-ból B-be.
– A bicajozás még egy ócskavassal is élmény, nem kell hozzá félmilliós cucc – mondja, majd egy kis szünetet tartunk, amíg egy iráni orvoshallgató kerékpárjára felszerel egy sárhányót.
Ezután elmeséli, hogy szerinte a használt bicajok azért is hasznosak, mert a folyamatos gazdacserének köszönhetően nem kerülnek kidobásra, nem válik belőlük fémhulladék, nem szennyezik tehát a környezetet sem.
Azt mondja, hogy vannak olyan visszatérő budapesti „öltönyös” üzletfelei is, akik kifejezetten nála keresik a kopott, ’50-es évekből származó bringákat, mivel ma már a fővárosban ezeknek a kerékpároknak újra divatja van. Darabját 30 000 forintért adja, így tehát néha kifejezetten jól kaszál az antik járgányokkal. Amíg azonban a hangsúly azon van, hogy „néha”, addig – mondja – a vásározás csak kellemes időtöltés marad, nem pedig megélhetési forma. De ezzel nincs baja, ő élvezi, ha segíthet a bringásoknak.
