120 éve született a város egyik legnagyobb, ugyanakkor sajnos kevéssé ismert, nemzetközi hírű művésze, Martyn Ferenc.
Péccsel, a város művészeti életével és örökségével kapcsolatban minduntalan olyan méltán híres neveket emlegetünk – már ha festőművészekről van épp szó –, mint Victor Vasarely, Csontváry Kosztka Tivadar, Keserü Ilona, vagy például Lantos Ferenc, azonban rendre megfeledkezünk egy kitűnő, országosan és világszinten is elismert művészünkről, aki ugyan nem Pécsett született, de a városban művészeti iskolát, múzeumot és utcát is elneveztek már róla: 120 éve, 1899. június 10-én született Martyn Ferenc, Pécs nemzetközi hírű képzőművésze. Az alábbiakban felelevenítjük a szerénységéről és szakértelméről híres, de igencsak visszahúzódó férfi hírében állt művész életének legfontosabb állomásait.
Martyn Ferenc Kaposváron született, egészen pontosan Martyn Ferencz Victor Gaston néven. Nem akármilyen név ez, lovagi eredetű, hiszen édesapja, Martyn Arthur írországi lovag volt (igazi keresztes lovag leszármazottja volt), édesanyja, Piatsek Alojzia Gizella pedig a híres pécsi Piatsek-család sarja volt. Az, hogy Martyn a művészi pályát választotta, annak tudatában egyáltalán nem meglepő, hogy fiatalkorát az ország egyik legnagyobb és legismertebb festőművészének, Rippl-Rónai Józsefnek a házában töltötte, főképp tanulással. Húsz évet élt itt, megismerve a hazai irodalom akkori legjobbjait, ami nagyban hozzájárult a kultúra, a művészet iránti szerelmének kialakulásában. Inasként dolgozott Rippl-Rónai mellett, így tanulta ki a „szakmát”.
Martyn Ferenc Péccsel korán szoros kapcsolatot kötött, a városban érettségizett le a mai Nagy Lajos Gimnáziumban, noha ez nem olyan érettségi volt, amilyenre a legtöbben gondolnánk: hadiérettségi volt, melyet 1917-ben tett le, hogy aztán a frontra vonulhasson. Kevesebb mint 3 évet töltött a háborúban, 1920-tól ugyanis felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol azonban nem sokat időzött, a művészeti élet egyik legnagyobb európai központja jobban vonzotta, Párizsba költözött. A francia fővárosban 1926-tól 1940-ig élt, ez alatt a másfél évtized alatt pedig megismerkedett a képzőművészet modern irányzataival és olyan híres és meghatározó képviselőivel, mint a mai napig kevéssé ismert „metafizikus szürrealista” De Chiricóval, de több elismert művészcsoport és kollektíva tagja is lett.
Párizs után Pécs: szeretett városába 1945-ben költözött, ahol jelentős ideig visszavonultan élt, azonban pár évvel később alkotásainak, tanításainak köszönhetően – és persze annak, hogy a non-figuratív iskola első magyar képviselőjeként tartották számon – gyorsan a művészeti élet egyik központi, meghatározó alakja lett, aki idővel, az 1960-as évektől a sík-geometrikus ábrázolásmód felé fordulva alkotta meg pécsi műveit, legyenek azok festmények, grafikák, illusztrációk, kerámiák. (Érdekesség, hogy ekkoriban a pécsi porcelángyárban is készített tálakat és vázákat, melyeket ki is állítottak a városban.)
Festészetével kapcsolatban a szakmai írások és megemlékezések rendre kiemelik, hogy arra a keveretlen, tiszta színek, a geometrikus, vagy lírai hangulatú absztrakt képfogalmazás volt jellemző. Ki kell emelni azt is, hogy ugyan képei elvont formákat ábrázolnak, azok ötletét azonban mindig a valóságból merítette: dunántúli tájak, népi eszközök-szerszámok, madarak, városképek köszönnek vissza műveiben.
1979-ben, 80 évesen így nyilatkozott képeinek eredetéről a Jelenkornak:
„Vannak emberek, akiknek az élete, létezése vizuális világban történik, megy végbe. Mindent egyoldalúan élnek végig, mindent képekben látnak, képekkel felelnek, magyaráznak, argumentálnak, áradat ez, képeknek az áradata. Képzeld el, éjszakánként soha nem látott képtárak és mappáknak sorait lapozod végig […] Az ember ezekkel a terhekkel született, a másik dolog a céltudatosság, sok dologból tevődik ez össze. Ott a mesterségnek az ismerete, mert minden egyes festménynél az egész festészet története születik újra. Egyik a mesterség, a másik dolog, hogy nem ötletszerűen dolgozunk, hanem szoros összefüggésben azzal, ami történik a mi világunkban. Életünk kérdéseket, problémákat vet fel, amelyekre válaszolni kell. Adottság találkozik az igénnyel, a számonkéréssel, melyre válaszolni kell. Elindul a célratörő program, célt látó munka, munkásság, tudatosság. Sokszor bizony évekig eltart az ilyen feladat, mert ezeket feladatnak, teendőnek nevezem, míg ezek vizuálisan konkréttá válnak.”
Nyilván meg kell említeni szobrait is, melyek a mai napig meghatározzák Pécs városképét. Ki kell emelni a Káptalan utcában található Barbár emlék című alkotását (vagy a Gabriel Faure emlékére címűt). A haláláig Pécsen élő és alkotó Munkácsy Mihály- és Kossuth-díjas Érdemes művész – aki Pécs díszpolgára is volt – műveit a városra hagyta.
