A Pécsi Nemzeti Színház élére tavaly februárban kinevezett Rázga Miklós szerint az elmúlt egy esztendő több szempontból is az építkezések éve volt. A direktor úgy véli, nem jó színház az, amelyet kevesen látogatnak. A teátrum vezetője lapunknak adott interjújában beszélt a pénzügyi gondok mellett arról is, hogy sikerült növelniük a nézőszámot.
– Az ön kinevezése óta eltelt egy esztendőt hogyan jellemezné?
– Az építkezés éve volt. A nézőszámot építettük fel: hatvannégyezer néző volt, immár azzal számolunk, hogy a 90 ezres határt elérjük majd év végére. Nyáron jelentős felújítás valósult meg a házban: az erkély, a fogadótér, a mellékhelyiségek és a kamaraszínház is megszépült. A színházi évadot is fel kellett építeni.
– Kezdjük a forintokkal: korábban arról beszéltek, hogy több mint egymilliárd forintos fejlesztésre lenne szükség.
– Pontosabban több mint másfél milliárdról. De nincs az a pénz, amit ne lehetne a teátrumra költeni. Természetesen elkelne a nagygenerál, ám ha meg is lenne a pénz, akkor is csak szakaszos felújításról lehetne szó: a bezárás nem tenne jót a színházi évadnak.
– Van erre pénz?
– Egyelőre nincs, a pályázati önrészt sem tudjuk felmutatni. A vetőmag sincs meg az aratáshoz.
– Új formában, nonprofit kft.-ként működik a színház. Ismert, hogy tartottak ettől a munkavállalók.
– A korábbi félelmek nem igazolódtak be, hogy majd valamiféle vállalkozóként számlatömbökkel szaladgálnak a hónuk alatt a színészek, és elveszítik az állásukat. A munkavállalókat tovább foglalkoztatjuk a munka törvénykönyve alapján megadott feltételek mellett, és nem lehet csak úgy kitenni valakit az utcára. A gazdálkodásunk azonban kevésbé kötött, mint korábban.
– Hogyan kell ezt érteni?
– Költségvetési intézményként keretgazdálkodás folyt: így bérekre, felújításra, vagy eszközbeszerzésre meghatározott keretből lehetett csak pénzt költeni. A színházi évad ősztől nyárig tart, míg a költségvetést januártól decemberig kellett megtervezni, a források címkézettek voltak. Sokszor előfordult, hogy egy próbafolyamat közepén kellett pénzügyi zárást csinálni. Egy nonprofit kft. esetében azonban ilyen nincs.
– Milyen az intézmény pénzügyi helyzete?
– Kilencvenmillió forinttal kevesebből kell gazdálkodnunk idén, mint tavaly. Az volt a reményem, ha a keretgazdálkodásból kitörünk, akkor lesz módunk színészeket szerződtetni, erre most kevés az esély. Pedig a pécsi teátrum – a fajsúlyához mérten – az egyik legkisebb társulattal rendelkezik. De nem panaszkodom: sikerült egy nagyobb társulatot megmozgató Csárdáskirálynő mellett az Édes Annát is bemutatni, a Kétfejű fenevad mellett a pont.com-ot kiállítani. Ez viszont azzal járt, hogy mindig minden színész dolgozott. Logisztikai kérdés, nemcsak művészeti. De most hiába vannak tervek a fejemben arról, milyen darabokat állítsunk színpadra a leszerződtetendő főiskolásokkal, ha csökkennek a pénzügyi forrásaink, akkor azzal a lehetőségeink is. Így minél kevesebb szereplős műveket tudunk csak a közönség elé tárni.
– Megteheti azt a színház, hogy kevesebb bemutatója legyen?
– Lehetne, de akkor nincs miért játszani. Egy Budapesttel nem lehet Pécset összehasonlítani: a fővárosban megtalálják a maguk teátrumát az emberek, itt viszont egy épületen belül kell megteremteni a sokszínűséget. Ha csökkentjük a bemutatókat, akkor felmerül az a kérdés is: mégis hogyan akarjuk a nézőszámot növelni?
– A színházi tervekről szólva korábban azt nyilatkozta, hogy szeretné a populáris és a magas művészet ellentétét megszüntetni a teátrumon belül. Ez sikerült?
– Ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt. Azt gondolom, hogy az nem jó színház, amelyet kevesen látogatnak. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy igénytelen darabokat kell adni. Az én elvem az: ha a pécsi polgár azt látja, az adóforintjait jól költik el, a színházát rendben tartják, neki tetsző a műsorterv, akkor megbízik a színházában. Kialakul egy stabil közönség, amely egy kortárs darabról tudni véli, hogy azzal is biztosan jót kaphat.
– Mennyiben változott meg a viszonya a színésztársaival azóta, hogy igazgató lett, hiszen közülük került ki? Hívják-e még Micunak?
– Igen, persze, Micunak szólítanak. Az emberben van egy egészséges frusztráltság azzal kapcsolatban, hogy ne mondják rá: ez voltál és ez lettél. De nem lehetek ugyanolyan, mint egy évvel ezelőtt, hiszen sokszor munkavállalóként és munkaadóként kell egymással beszélgetnünk.
– Volt e miatt kellemetlen élménye?
– Eddig nem volt. Az más kérdés, hogy esetleg a hátam mögött mit mondhatnak.
– Mit szeret inkább: direktorként menedzselni a színházat, vagy pedig színpadon állni?
– Lehet, hogy én nem vagyok az a klasszikus értelemben vett színészhabitus; szeretem azt, hogy ha a jó irányba mennek a dolgok, szeretek jó előadásokat létrehozni, csapatban dolgozni. Én akkor érzem magam igazán jól, ha meg tudom teremteni a jó feltételeket a munkához. Ez nem feltétlenül pénz kérdése, hanem az odafigyelésen múlik. És ha a munkatársaim azt látják, mindent megteszek a színház működéséért, akár kevesebb pénzből is, rohangálok a támogatásokért, akkor azt hiszem, ezt megbecsülik.
