Kínai tudományos folyóiratban rendszeresen publikált, bejárta a Selyemutat, kínai egyetemeken tanított kínaiakat is. Bárdi László sinológust, Kína-kutatót, a Pécsi Tudományegyetem docensét szombaton választották meg Pécs díszpolgárává. A tudós beszélt az ujgurokról, a címről, valamint a hazánk és Kína közötti kapcsolat fontosságáról.
– Milyen érzés volt átvenni a díszpolgári címet?
– Ilyenkor az ember örül, természetesen. De mégis van bennem kicsike szégyenérzet.
– Miért?
– Pécs a kultúra városa, rengeteg nagyon jó tudós, szakember, közéleti ember dolgozik itt. Nagyon értékesek és nagyon sokan vannak, de sajnos csak kevesekről tudósít a sajtó. Ők csendben és hasznosan végzik a dolgukat. Beletörődnek ebbe, tudomásul veszik. Nyugdíjba mennek úgy, hogy csak a közvetlen kollégáik tudnak a munkájukról. Így lépnek ki az életből. Úgy gondolom, ezt a címet több ezren is megérdemlik Pécsen. És ez őszintén zavar.
– Hogyan került Pécsre?
– Édesapám Vajdahunyadon született, édesanyám pedig szintén erdélyi, fogarasi. A trianoni döntés után jöttek át Magyarországra, mert nem akartak a román királyra felesküdni. Átjöttek, és egy tehervagonban éltek Pécsett egy ideig. Itt ismerkedtek össze. Édesapám állami tisztségviselő volt, és mivel több nyelven beszélt, ezért állandóan át- és áthelyezték. Így dolgozott Gönyűn, Csepelen, majd a második világháborúban ismét visszakerült Erdélybe. Szamosújváron tanultam, majd Bonyhádon, az ELTE elvégzése után Beremenden kaptam állást, onnan kerültem Pécsre.
– Milyennek látják Pécset a kínaiak?
– Nekik nagyon nyugodt hely Pécs, hiszen náluk egy kétszázezer fő alatti település falunak számít, és csak Budapest lenne város az ő szempontjaik szerint. Furcsának tartják, hogy megállnak az autók a zebráknál, mivel Pekingben még a zöld jelzésnél is sokszor életveszélyes átkelni a gyalogátkelőn.
– Hányszor járt a hatalmas országban?
-Kínában huszonkilencszer jártam, s mindig kaptam a különböző intézetekben dolgozó volt kínai tanítványaimtól engedélyt az utazásokra. S rendszeresen beszélgettem újságírókkal, üzletemberekkel, akikkel versenyzünk, ki hány tartományban járt. Jómagam pironkodom, hogy én már tizenkilencben jártam, akikkel beszéltem, ők kevesebb tartományt láthattak. Ehhez bizony, nagy szerencse kell.
– Az ujgurokkal került közelebbi kapcsolatba, többször is járt a nyugati tartományban. Milyennek ismerte meg őket?
– Az ottani oázisokban nagyon boldogan élnek egyébként, önellátásra voltak berendezkedve. Ha kellett, levágták, ha kellett, megfejték a birkát. Nem ismerték a televíziót, az újságokat, a civilizációs vívmányokat. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, rendkívül vidámak voltak. Egyébként huszonhárom eltérő írásmód is van Kínában. Ötvenhat nemzetiségről tudtak, az ötvenhetediket mi fedeztük fel Észak-Dzsungáriában egy nagyon keserves expedíció során, hatalmas hegyek között. Arra a területre maguk a kínai kutatók sem igen jutnak el, és nem is tudtak róluk. Biztos vagyok benne, hogy Tibetben is rengeteg felfedeznivaló van.
– Miként tekintenek ránk?
– Egyszer Pekingben azt tanácsolták, hogy az ujgurokhoz megyek, akkor vigyek magammal egy helyit is kísérőnek, mert nem szeretik az idegeneket. Igazuk volt. A magyar azonban ott nem idegen, nekik a han-kínai az idegen. Az ujgurok ugyanis számon tartják, hogy a hunok, a magyarok keletről, tőlük vándoroltak el úgy kétezer éve. Úgy mondják: elcsavarogtunk. Ők figyelnek ránk.
-Eltérőek az álláspontok arról, hogy a magyarok honnan is érkeztek a Kárpát-medencébe.
– Lehet azon vitatkozni, hogy pontosan honnan indultak el a magyarok, de a népművészetben, a zenében, a motívumokban, a régészeti leletek terén, sőt még a szavainkban – például alma, szakáll, agg, bicsak, amely bicskának felel meg – is olyan egyezések találhatóak, amelyek alapján biztosra vehető a közvetlen kapcsolat a belső-mongóliai népekkel. Erre pedig hosszú távú külpolitikai stratégiát lehetne építeni. Most már divat Kínával kapcsolatot keresni, de így hazánk is csak sokadik lesz a sorban. Már két évtizede próbálom elmagyarázni: hazánk ne csak az amerikai bankárokra figyeljen, hanem azokra, akik rokonként tekintenek ránk.
