Sokan már-már megváltóként várták Márton Gábort a PMFC szurkolói közül. Az egykori kozármislenyi csodatréner Magyarországon igencsak egyedi és őszinte szakmai hitvallással rendelkezik, amit bátran vállal is. Sok pletyka és szóbeszéd terjeng róla. De ki is valójában Márton Gábor?
– Elég korán kezdett el focizni.
– Igen, hiszen nagypapám volt a gondnok a PVSK pályán, és általában ott voltam nála. De apukám is focizott, így volt kitől örökölnöm a futballgéneket. Utána a pécsi és a nemzeti utánpótlás csapatokban is játszottam. 1985-ben pedig a PMSC-nél bekerültem a felnőtt keretbe, ami elég érdekes szituáció volt. Igaz, a csapat második lett a szezon végén az NB I-ben, nekem azonban nem volt felhőtlen a viszonyom Garami Józsi bácsival. Nem tudom, hogy kinek volt igaza…, valószínűleg kicsit mindkettőnknek. Elég önfejű voltam és vagyok a mai napig is. Bár azt soha nem vitattam, hogy jó edző, csak velem nehezebben jött ki. Mindenesetre szerintem mindketten megmutattuk, hogy van bennünk valami tehetség.
-Belekóstolt a légiós életbe is.
-Igen, 23 évesen kimenni külföldre akkoriban nagyon nagy szó volt. Bár sajnos elsőre rossz országot választottam. Nem tetszett sem a belga időjárás, sem az a „rúgd meg, fuss utána” foci. De azért érdemes megtapasztalni azt, amit a tévében látunk, mert a közeg valóban fantasztikus. A szurkolók is máshogy viszonyulnak a játékhoz: a csapatot szeretik, nem az eredményt. Itt ezt egyelőre fordítva látom, de remélem, hamarosan változni fog. Izraelben és Franciaországban ellenben jó volt futballozni. Mind az országok, mind a focijuk tetszett. Cannes-ban például későbbi világsztárokkal is együtt játszhattam, és a híres Luis Fernandes volt az edzőm.
– Lábra is kelt egy pletyka ezzel kapcsolatban…
– Én is hallottam ezt a történetet, hogy cigiztem az edzőmmel, tehát ezt az én játékosaim is megtehetik. Eléggé kiforgatták a szavaimat, de ilyenek vagyunk mi, magyarok. Tény, hogy Fernandes közvetlen edző volt, de amikor eljött a mérkőzés, mindenki tudta a feladatát, senki sem mert viccelni. Én egyébként akkoriban sem dohányoztam és most sem, így nem is cigiztünk együtt. De abban hasonlítunk, hogy én sem akarom megmondani, hogy mi a jó, vagy mi a rossz. Nem akarok senkit utasítgatni, hogy profiként viselkedjen. Egy játékosnak tudnia kell, hogy meddig mehet el. Ha pedig eljön egy edzésre, vagy meccsre, akkor maximálisan tegye meg, amit kérek tőle.
– Hogyan fogadja a szurkolók szeretetét?
– Természetesen jólesik. Minden álszerénység nélkül úgy gondolom azonban, hogy ennyit megérdemlek ,ha már annak idején nem búcsúztattak el rendesen. Viszont azt is tudom, hogy ez gyorsan képes változni, ha a csapat játéka nem tetszik a szurkolóknak. Egyúttal ez felelősséggel is jár, hiszen meg kell felelni ezeknek az embereknek. Igaz, ehhez én egyedül kevés vagyok, bár az az én döntésem, hogy kit küldök a pályára.
– Mit jelent önnek a PMFC?
– Elég, ha annyit mondok, hogy mindig visszajöttem ide. Maradhattam volna Pesten vagy Izraelben, de visszatértem, mert én ide tartozom. Remélem, hogy megint legalább addig maradok, mint játékos koromban.
– A válogatott már kevésbé kedves emlék.
– Rendkívül bosszantó, hogy csak 21-szer focizhattam a címeres mezben. Főleg azt látva, hogy milyen emberek játszhattak utánam a posztomon. Nem akarok senkit lenézni, de általában jó visszhangja volt a teljesítményemnek. Sűrűn váltották egymást a kapitányok, akik mindig a saját kedvenceiket hozták. Miután pedig kimentem Izraelbe életem legjobb fizikális és mentális korában, már soha nem hívtak meg újra. Sajnálom, hiszen mindig szívesen mentem. Szerettem ott játszani, és szerintem sokkal több meccset is érdemeltem volna.
– Mire van ideje a munka mellett?
– Már csak nagyon ritkán focizok, de azért próbálom magam karbantartani. Futok, konditerembe járok, de persze ha vannak olyan meghívások, mint a jótékonysági gála decemberben, azokon szívesen részt veszek. Emellett nagyon szeretek síelni, ám úgy néz ki, hogy ez idén megint kimarad.
– Nehéz volt otthagyni Kozármislenyt?
– Persze, hiszen szerettem ott lenni. Jó volt a légkör, és megkaptam a lehetőséget, hogy tudjak dolgozni. De jó érzés annál a csapatnál lenni, ahol játékossá értem.
