Sok bölcs gondolat született már a múlt értékeinek továbbörökítéséről, s a hagyománytisztelet fontosságáról. De fabatkát sem ér az egész, ha nincs, aki tartalommal töltse meg. Ezért is megbecsülendő kincse a hazai horvát nemzetiségi kultúrának a pécsi Vizin Zenekar, amely immár 32 éve szolgálja közönségét. Muzsikusai legutóbb a „Fölszállott a páva” döntőjéig jutva nyűgözték le a zsűrit és a tévénézőket a Tanac Néptáncegyüttes állandó kísérőzenekaraként.
Született Pécsett, 1981. augusztus 27-én, a Baranya Táncegyüttes próbáján. Könnyen jött világra, hisz muzsikusai jó barátok voltak. Másnap pedig már Horvátországban tapsolt neki a közönség Brođanciban, a régi sportok olimpiáján. – Valahogy így indulhatna a Vizin Zenekar önéletrajza. Bővelkedne dalok, táncok és népzenei gyűjtőutak felsorolásában, de nem hiányoznának belőle az értékes elismerések sem. Az alapító tagok immár letették a hangszert, ám tudásukat, tapasztalatukat átadták az őket követő generációnak, melynek tagjai ugyanazzal a hittel, alázattal és szorgalommal járják útjukat, mint elődeik.
– Öten alkottuk az első formációt, szerbek, horvátok és magyarok, aztán még egy társunk csatlakozott – meséli Vizin Antal ’Antus’alapító tag. – A Baranya Táncegyüttes kísérőzenekaraként kezdtük, csak később önállósultunk Vizin Antus zenekara néven. Aztán alapítói lettünk a Tanac Néptáncegyüttesnek. Idővel persze, az élet diktálta változások minket sem kerültek el. Fontos volt számunkra, hogy az idős adatközlőktől felgyűjtsük a hiteles, hozzáférhető magyarországi horvát és szerb népzenéket, táncmelódiákat. Akkoriban erre számos lehetőség adódott, jártunk is a hazai szerb és horvát közösségekben Battonyától Bácskán, Baranyán, Somogyon át Sopronig sokfelé. Nem véletlen, hogy épp a nyitottság, a sokszínűség, az együttműködés lett a „védjegyünk”. Ebben a játékban mindenki jól járt: mi magunk, hisz nagyon szerettünk muzsikálni, és a közönségünk is, mert élvezte, amit csináltunk. Mulattattuk őket, s rendszerint meg is táncoltattuk.
– Merre vezetett a leghosszabb külföldi útjuk?
– Az USA keleti partján, Baltimore mellett léptünk föl egy népzenei-néptáncos táborban, ahol azért fogadtak minket nagy érdeklődéssel, mert a zenénk a szervezőket régi amerikás tamburazenekarokra emlékeztette, akik még Trianon előtt vándoroltak ki az akkori Dél-Magyarországról, és azok hangzásvilágát találták meg a muzsikálásunkban. Aztán a pécsi kötődésű Seattle városába is eljutottunk, ahol baranyai horvát dalokat-táncokat tanítottunk egy ottani táncegyüttesnek. Ez volt a legnagyobb utazásunk, de őszintén mondom: a legapróbb hazai településen is éppoly szívesen felléptünk. Az emberek szeretik, ha egy koncerten a puszta zenélésnél többet kapnak, ha áthangolódnak, ha lelkiekben „felemelkednek”. Szinte mindig táncházba torkolltak a koncertjeink, fergeteges közös örömünnepbe.
Értékőrzők: régi névvel, új zenészek
Az alapító Vizin Zenekar 1986-ban nyerte el a Népművészet Ifjú Mestere címet, a mostani együttes 2007-ben. Ám nem pusztán ez köti össze az ifjú muzsikusokat a régiekkel.
– Az alapvető célokat mi is folytatni kívánjuk, ezt jelzi az is, hogy megtartottuk a zenekar eredeti nevét – meséli Vízvári Zoltán, az „ifjú Vizin” vezetője. – Folytatjuk a gyűjtést, legutóbb a 80 éves Gadányi Pali bácsinál jártunk, aki az utolsó autentikus magyarországi horvát dudás adatközlő. Ez egy nagy lélegzetű, hosszabb és részletesebb munka volt tavaly decemberben. Tervezzük egy új lemez összeállítását, amihez szeretnénk ezt is felhasználni.
– Ehhez a maguk stílusára adaptálják a Pali bácsitól hallottakat?
– Nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy ezeket a Dráva menti nótákat, táncokat és dallamokat úgy adjuk vissza az embereknek, az ott élőknek, ahogy ők ismerik azokat. Persze, a hitelességet megőrizve bármilyen „vad” ötlet szóba jöhet: az is, hogy Pali bácsi szólamára ráénekeljünk, rázenéljünk, hogy hangszeres kíséret nélkül adjuk elő akár két vagy több szólamban is… Zenei eszközeink sokszínűek, de az értékek magjához nem nyúlunk.
– S mi a helyzet a táncokkal?
– Azokat tánctanító segítségével adjuk át. Minden hónap utolsó péntekén a Zsolnay Kulturális Negyed É78-as épületében tartunk táncházat. Húsztól ötven évesig járnak oda pécsiek és a környékbeli falvakból érkezők, negyven-ötven-hatvan ember. Egy részük nem is kötődik származásilag a horvátokhoz, csak érdekli ez a zenei és táncos kultúra.
– Tervek?
– Tavaly nyári orfűi tamburás táborunkat közkívánatra idén is meghirdetjük. És készülünk a fellépésekre, a lemezkiadásra, hetente legalább kétszer próbálunk, aztán ott a táncház is, meg az August Šenoa Asszonykórus, akiket rendszeresen kísérünk, a Jasen Trió énekeseivel pedig egyre gyakrabban lépünk föl. Szóval, megvan a programunk a következő harminc esztendőre. Akkor majd mi is továbbadjuk a stafétát. De előbb nem.
