Száznegyvenötödik önálló kiállítása épp nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntötte Takács Dezső grafikusművészt, aki alkotásain hatvan éve örökíti meg imádott szülővárosát. Munkásságában a tanítás és a művészet a szó legnemesebb értelmében vett népműveléssé ötvöződik.
Ha a dél-afrikai Pretoria szülöttje tudja, milyen a Havihegy környéke, ha van fogalma a pécsi templomokról, s rácsodálkozott zegzugos utcácskák mentén sorakozó ódon épületeinkre, azt minden bizonnyal Takács Dezsőnek és rézkarcainak köszönheti – akárcsak számos európai kiállításának látogatója.
– Nagyon szeretem Pécset, s bárhová is hívnak, a kiállításaim legtöbbször a városról szólnak – meséli az örökifjú képzőművész. – Megörökítettem a belvárost, a Tettyét, és Pécset mint bányavárost is. Több éven át vezettem a Mecseki Bányász Képzőművész Kört a Puskin Művelődési Házban, ahová tucatnyi bányász járt, az egészen fiataltól az idősebbekig. A műszak után kimosakodtak, és jöttek a foglalkozásra, nézték, amit csinálok, s rajzolták, amit megbeszéltünk. Az országban több helyütt rendezhettünk csoportos tárlatokat a munkáikból. Szabolcstelepen, az iskolában ifjúsági csoportot is alakítottam a felnőtteké mellett, előfordult, hogy ebbe a nagypapa, a másikba az unokája járt hozzám rajzolni.
Takács Dezső több mint egy évtizeden át rajz szakfelügyelőként, majd szaktanácsadóként dolgozott. Az ő kezdeményezésére jött létre ez idő alatt számtalan iskolagaléria, hogy helybe vigye a gyerekeknek a művészetet. Jó nevű pécsi, baranyai festők, grafikusok és szobrászok alkotásait mutatták be az intézményekben. Az akkor felújított berkesdi általános iskolában rendezték az első tárlatot, aztán sorra következtek a pécsiek. A diákok szerették, mert nemcsak a tanáraik, hanem maguk a művészek is meséltek nekik, s már nem is volt idegen számukra sem a kép, sem a szobor.
Persze, egy vérbeli pedagógus köré a kollégái is szívesen csoportosulnak. Így hozta létre Takács Dezső 35 évvel ezelőtt az Alkotó Pedagógusok Képzőművészeti Műhelyét, ahová rajztanárok jártak, s tanulták meg tőle a fa- és linómetszés, a rézkarc, a kőnyomat csínját-bínját.
A sokszorosított grafika pécsi doyenje az önzetlenségéről is ismert. Elkészítette valamennyi pécsi általános és középiskola ex librisét, s e kisgrafikai remekműveket odaajándékozta a városnak, ahogy állatokat ábrázoló rézkarc-sorozatát az Akvárium-Terráriumnak, a régi Pécset bemutató műveit az Okmányirodának, irodalmi ihletésű munkáit az egykori Csorba Győző Megyei Könyvtárnak, s persze, tanári munkássága legfőbb helyszínével, a Magyar-Német Nyelvű Iskolaközponttal is gáláns volt.
Az életműve előtt tisztelgő tárlaton a régi Pécset, a Tettyét és környékét, a Cella Septichorát, a pécsi templomokat, kapukat és udvarokat, a mohácsi busójárást, a Villány-Siklósi Borút német nemzetiségi községeinek templomait bemutató sorozatának több darabját éppúgy szemügyre vehettük, mint jemeni témájú műveit vagy épp a szívéhez ugyancsak közel álló, makói motívumokat megörökítő rajzait.
– Számomra a szülővárosom: kimeríthetetlen témaforrás. Hatvan éve rajzolom, de még nem értem a végére, és hála Istennek, egyhamar nem is fogok. Barangolásaim során minduntalan találok olyan hangulatos utcarészleteket, házakat és udvarokat, ódon ablakokat, amelyek rézlemezre és papírra kívánkoznak. Legfőképpen azért, hogy amikor én már nem leszek, megmaradjon az utókornak, s láthassák, milyen volt hatvan, ötven, negyven esztendővel ezelőtt, s milyenné lett mára közös szerelmünk, Pécs.
