Egy bő évre elköszön Pécstől a nyertes kulturális főváros pályázat egyik vezetője, a nemzetközi kultúrhét életre hívója, a fekete kontinens hazai kutatója. Tarrósy István Fulbright-ösztöndíjas lesz és viszi az egész családot, de hazajön. Van még itt bőven dolga, mondja.
– Ennyi volt, irány külföld?
– Szó sincs róla, nem azért jöttem Pestről Pécsre tanulni, és nem azért telepedtem le ebben a csodálatos városban, hogy egyszer végleg itt hagyjam. Való igaz, hogy hatalmas szerencsénkre a feleségem is velem egyszerre nyert ösztöndíjat a floridai egyetemen, így családostul mehetünk, de visszatérünk. Tisztában vagyok vele, hogy odakint akár visszautasíthatatlan ajánlatokat is kaphatunk, de egyelőre nehezen tudok csak elképzelni olyan lehetőséget bárhol a világon, ami elszakítana Pécstől.
– Egy évig leszel Amerikában. Miért?
– Afrika miatt. Kutatásokat fogok folytatni arról, hogy az USA Afrika-politikája mennyiben változott meg az első Clinton-kormány, azaz 1993 óta mostanáig. 2010-ben két hónapra ugyanilyen céllal Japánban kaptam lehetőséget, 2012 áprilisában Kínában vizsgáltam az afrikai kontinenshez fűződő ázsiai kapcsolatokat. Szeretném mélyebben megérteni a gazdasági nagyhatalmak, a feltörekvő gazdaságok és az afrikai államok kapcsolatát.
– Miért éppen Afrika?
– Vonz, hogy többet tudjunk a fejlődő világ, a globális dél, benne a Szaharától délre fekvő területek országainak helyzetéről, lehetőségeiről, a technológiailag, gazdaságilag fejlettebb szereplőkkel való meglévő és potenciális kapcsolatairól, általában ezen országok politikai-gazdasági átalakulásairól.
– Mire jó nekünk Afrika itt, a távoli Magyarországon, Pécsen?
– Bővülő gazdaságokról, potenciális piacokról, idővel megkerülhetetlen partnerekről beszélhetünk. Angolától kezdve Nigérián át Kenyáig számos ponton hasznosulhat, megjelenhet a magyar tudás, technológia, ráadásul óriási verseny zajlik a világban képletesen „Afrika kegyeiért”. Ha egy ország jól megfontolja nemzetgazdasági érdekeit, elemi érdeke, hogy megjelenjen e kontinens különböző térségeiben. Több országban felnövőben van egy középosztály, összesen nagyjából háromszázmillió fogyasztóval; humanitárius szerepvállalások mellett már most egyéb, kölcsönösen előnyös gazdasági lehetőségek tárházát kínálja a kontinens. Pécsett működtetjük az ország egyetlen Afrika Kutatóközpontját, és idén hetedik éve jelentetjük meg az Afrika Tanulmányok folyóiratot.
– A külföld már egész fiatalon érdekelt, hiszen szervezőmunkádnak köszönhetően találkoznak a világ egyetemistái Pécsen az ICWiP-en. Hogy kezdődött?
– Pesti gyerek voltam, s a családomnak köszönhetően már a nyolcvanas években eljuthattam Angliába nyelvet tanulni. Ott valamelyest kinyílt előttem a világ. Aztán amikor az egyetem miatt Pécsre jöttem, azon kezdtem el gondolkozni, miként lehetne kapcsolatot építeni külföldi diákszervezetekkel. Ezekből a kapcsolatokból táplálkozott a gondolat, hogy hozzuk össze az egyetemistákat egy hagyományos, többnapos pécsi interkulturális programsorozat keretében. A csúcspontot 2010 jelentette az általunk szervezett Goran Bregovic koncerttel, de azóta is folyamatosan igyekszünk fejleszteni a nyári egyetemet.
– Az az év más miatt is érdekes, hiszen Pécs kulturális főváros volt akkor. Te a politika miatt – több ötletgazdához hasonlóan – önként távoztál a rendszerből. Kudarcként vagy sikerként élted meg a programot?
– Annak ellenére, hogy az akkori városvezetés, az országos politika megbénította számos elképzelés végrehajtását, a koordináló szervezet éléről történő távozásom után is szurkoltam a sikerért, és tettem a dolgomat az ügy érdekében. Ha kikérték a véleményemet, elmondtam. Saját életemben egyértelmű sikerként gondolok az EKF-re, hiszen – ha a megvalósítás oroszlánrészében nem is – az elején és a végén megfelelő kompetenciát kaphattunk többedmagammal. Sajnos a magyar politikai kultúra örökségei nem tették lehetővé a kívánt együttműködések kiteljesedését, főként maga a politika nem volt felnőve ehhez a kísérlethez.
– Ezzel együtt te valaha is vállalnál politikai szerepet, ha felkérnének?
– Úgy érzem, mindent megteszek közéleti szinten, amire felkérnek, szolgáltam már az önkormányzatot, az egyetemet, és civil aktivizmusom sem csökkent az elmúlt években. Írásaimon, ismeretterjesztő tevékenységemen, oktatói, szakmai munkámon keresztül is igyekszem sokakat elérni. Ha ma érkezne felém bármilyen politikai szerepre való felkérés, egyértelműen elutasítanám. A demokrácián alapuló kormányzás az érdemi vitákról, a szakmai érvek ütköztetéséről kellene szóljon, nem érzelmi alapú egymásnak feszülésről. A válaszom tehát: ha egyszer eljön ez az idő, lehet, de amúgy nem tartom valószínűnek.
