Szerencsésnek mondhatja magát az a színész, aki a rivaldafény mellett a spotlámpákéban is részesül, azaz színházi munkája mellett filmekben is szerepelhet. Vidéken élő művész számára ez talán még nehezebb. De nem lehetetlen! Példa erre a Pécsi Nemzeti Színház két örökös tagja, akik a hazai filmművészet történetébe is beleírták nevüket.
Bódis Irén 39 rendező 84 filmjében játszott. Eddig. Ha hívják, mert szükség van rá, első szóra vállalja a feladatot. Korát meghazudtolván, hibátlan memóriával dolgozik. Nagy formátumú prózai szerepekben ritkán mutathatta meg magát a színpadon, de számára nem is a darabból megtanulandó szövegmennyiség jelzi a karakter súlyát, fontosságát. Ha egymondatos szerepet kap, akkor abba sűrít egy egész sorsot. Erőteljes színészi jelenlétét mostanában a Pesti Színház Spiró-bemutatójában mutatja meg, egy némaszerepben. Marton László főrendező hívta meg az öregotthonban élő, tolókocsiba kényszerült asszony megformálására.
De most filmekről beszélgetünk, mert Bán Frigyestől Bacsó Péteren, Gyöngyössi Imrén, András Ferencen, Palásthy Györgyön, Sándor Pálon és Grunwalsky Ferencen át Szabó Istvánig sok mindenkivel dolgozott. Az Oscar-díjas rendező hat mozijának képkockái őrzik alakításait.
– 1973-ban forgattam vele először, a Tűzoltó utca 25. című filmben, aztán a Budapesti mesékben, s a Redl ezredesben is benne voltam, majd jött az Édes Emma, drága Böbe, A napfény íze, és legutóbb Az ajtó – sorolja Bódis Irén. – Személyesen ő maga hívott föl, hogy szeretné, ha elvállalnám Emerenc nővérének szerepét. Persze, hogy boldogan mondtam igent! Pistával nagyon jó együtt dolgozni. Nála a színész a legfontosabb, mindenki őt szolgálja (ki), hogy a kamera előtt a legjobb lehessen. Kialakult egy nagyszerű csapata, melyben a sminkestől a világosítón át az operatőrig mindenkihez ragaszkodik. S miután ők ismerik az ízlését, a gondolkodásmódját, így nyugodt közegben, emberséges módon, egyetlen hangos szó nélkül zajlik nála a munka.
– Elárulta, miért ragaszkodik Irénkéhez?
– Ne hangozzék nagyképűségnek, ha nem ő mondta volna, most nem is mesélném el. Az ajtó forgatásán nagy lakókocsikat rendeztek be, az egyik volt a sminkesek birodalma. Hozzájuk mentem épp, amikor a Szabó Magdát játszó német színésznő ott ült náluk. Ahogy beléptem, hatalmas üdvrivalgással köszöntöttek a lányok, hisz régóta ismerjük egymást. A színésznő csak nézett, ki lehet az, akinek ennyire örülnek? Aztán Szabó Pistától is megkérdezte: ki ez a lendületes, derűs, mindig mosolygó színésznő? Magam is kifaggattam, minek köszönhetem, hogy sok filmjébe hív. A tehetségednek – válaszolta.
– A hazai filmművészet nagyjaival dolgozhatott, rendezőkkel, operatőrökkel, színészekkel.
– Ha csak azt sorolnám föl, kik játszották a férjeimet és a gyermekeimet, már az is szép névsor lenne. Csak pár példa: tavaly a színházi találkozón három „fiammal” is összefutottam: Eperjes Károllyal, akinek A tanítványok, és Cserhalmi Györggyel, akinek a Dögkeselyű című filmben lehettem az édesanyja. Koltai Róbert a maga írta és rendezte Szambában volt a fiam, Koncz Gábor pedig Mamcserov Frigyes alkotásában, Az orvos halálában, ám ez a munka attól is emlékezetes, hogy Páger Antal játszotta benne a főszerepet. Nagyon aranyos ember volt, örülök, hogy a vásznon a partnere lehettem. És sok remek külföldi színésszel is összehozott a sors. A napfény ízében csupán egy kórházi jelenetem volt, de a film főszereplőjének közelében: Ralf Finnes szerepbéli nagymamája feküdt a mellettem lévő ágyon, aki a történet szerint meg is hal. Kíváncsian várta mindenki ezt a kedves és tehetséges angol művészt, aki nem okozott csalódást: szimpatikus, közvetlen (persze, tolmács segítségével beszélgetett a magyarokkal) és roppant szerény fiatalember, figyelmesen, pontosan dolgozott. És azok a gyönyörű, égszínkék szemei…! Angolul kellett megtanulnom a szövegem, akárcsak az Az ajtó esetében. Ennél az unokáim is besegítettek, hogy helyes legyen a kiejtésem. Végül, legnagyobb megkönnyebbülésemre, magyarul szólalhattam meg benne.
Bódis Irén 1949-ben Bán Frigyes filmjében, az Úri muriban állt először kamerák elé. Abban, hogy az elmúlt évtizedekben változott-e a rendezők által megkövetelt színészi játékstílus, Bódis Irén és Sólyom Katalin egybehangzóan állítja: nem. Régen is, most is a hitelességet kérik a rendezők.
Sólyom Katalin Karnyónénak köszönheti, hogy felfigyelt rá Szabó István. Az ELTE fizika-kémia szakára járó tanárjelölt 1961-ben alapító tagja volt a legendás egyetemi színpadnak, az Universitasnak, s első pillanattól kezdve komoly szerepekben csillanthatta meg tehetségét. Karnyóné-alakítását nemzetközi díjakkal is elismerték.
– Szabó István friss diplomás rendezőként szereplőket keresett első filmjéhez, az Álmodozások korához, s az Universitas előadásait is megnézte, így látott engem Csokonai művében – meséli a Jászai-díjas színésznő. – Aztán próbafelvételre hívott, s bekerültem a filmbe. Ez nagy szó volt.
– Milyen emlékeket őriz a forgatásról?
– Pontosan tudta, mit akar, kristálytiszta elképzelése volt minden képkockáról. Akárcsak az Apa, ez is szerzői film, önéletrajzi ihletésű, ő maga írta a forgatókönyvét is. Az Álmodozások korát 1962-63 fordulóján forgattuk. Rengeteg téli jelenet volt benne, de hiába vártuk, hogy havazzon. Már csak pár nap állt rendelkezésünkre, az is felmerült, hogy át kell írni a forgatókönyvet. Aztán március 18-án (azért emlékszem rá pontosan, mert akkor van a születésnapom), arra ébredtem, hogy sűrű pelyhekben hull a hó. Három napig el sem állt, térdig ért, annyi esett. Az egész stáb repeső boldogságban dolgozott. Úgy éreztük, csoda történt. Volt egy jelenet, amelyben kapualjban állva, hóesésben kellett csókolóznunk Bálint Andrással. Amikor a gyermekeim látták a filmet, azt mondták, elég sután csináltam. Lehet. De abban a filmben benne volt a fiatalságunk, a hamvasságunk, s annak ellenére, hogy fekete-fehér alkotás, és a történet folyása jóval lassabb, mint a mostani filmeké, mégsem vesztette el a báját, az őszinteségét, az igazságát. Ma is jó film, azt hiszem. Akárcsak az Apa.
– Mit jelentett a pályáján, hogy játszott Szabó István első filmjeiben?
– Ezeknek köszönhetem, hogy színész lettem, mert e két film által lett nevem. Azokban az években voltam valaki. Budapesti óriásplakátokon szerepeltem, eljutottam külföldre, köztük a moszkvai filmszemlére 1967-ben, ahol nagydíjat kapott az Apa. István befutott rendező lett, ismertté vált egész Kelet-Közép-Európában. Aztán leszerződtem Pécsre, s a nulláról kellett kezdenem a színházi pályám. Rá kellett jönnöm, hogy mégsem tudom megváltani a világot.
– Talán azóta mégiscsak sikerült… És elmondhatja, hogy egyetlen Oscar-díjas nagyjátékfilmünkben is szerepel.
– A Mephistóban a főszereplő, Klaus Maria Brandauer mellett egy színházi titkárnőt játszottam, nagyon kedves karakter volt, szerettem. A napfény ízében szállodatulajdonosként tűnök föl a vásznon.
– Megmaradt a barátsága Szabó Istvánnal?
– Szerencsére igen. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de tudunk egymásról. Amikor nagy néha Budapesten vendégszereplek, mindig meghívom, s ő el is jön, ha tud, hogy megnézzen. Pár nap múlva pedig ott a kézzel írott levele a postaládámban.
– Tanít tizenéves gyerekeket és művészeti főiskolásokat. Tudnak ők a filmjeiről?
– Néhányan talán, de nem biztos. Ez a világ rendje. De én ma is minden feladathoz úgy állok hozzá, hogy abban a szerepben a képességeim szerinti maximumot kell nyújtanom. Estéről estére, filmkockáról filmkockára.
