Vulkánt másznak, barangolnak itthon és külföldön, hogy felkutassák a megismerésre méltó, mégis kevéssé számon tartott természeti és épített értékeket, akár a legeldugottabb helyeken is. Minden hónap harmadik hétfőjén vendégelőadót hívnak a Lenau Házba, s ilyenkor az elnökük azt sem bánja, ha pótszékeket kell hurcolásznia a nagy érdeklődés miatt. Márpedig a Tájak-Korok-Múzeumok Egyesület pécsi csoportjától ez is kitelik.
Országjáró mozgalomként, 1977-ben alakult meg a Tájak-Korok-Múzeumok (TKM) Egyesület azzal a céllal, hogy a hazai kulturális és természeti értékeket, műemlékeket, múzeumokat megismertesse az érdeklődőkkel. S miután e látnivalók jó részét az útikönyvek legtöbbször csak futólag említik, igény mutatkozott a szakirodalom létrehozására is. Harmincöt év alatt nyolcszázharminc kötet látott ily módon napvilágot. Ezek a kistelepülések templomaitól a vízimalmokon át a zsámbéki Lámpamúzeumig sok egyedi helyszínt bemutatnak.
– A pécsi tagcsoport 1987-ben alakult, Kövesdi Ibolya kolléganőm kezdeményezésére, én akkor titkárként vettem részt a munkában – meséli Tillai Gábor történész (képünkön balra), a TKM pécsi csoportjának elnöke. – Alkalmi tárlatvezetésekkel indult a klub, és aktualitásokra hívtuk föl a figyelmet: például ha Kárpáti Gábor a régészeti kutatásai során érdekes és fontos leletre bukkant, akkor ismeretterjesztő előadás formájában beszélt azokról. Rövidesen természetes igényként fogalmazódott meg a tagok részéről, hogy találkozzunk rendszeresen, és szervezzünk kirándulást is. Így 1987 őszén, a Múzeumi hónap nevű rendezvénysorozat keretében ellátogattunk a zengővárkonyi tájházba, gesztenyét sütöttünk, részt vettünk a híres Leányvásáron, s Andrásfalvy Bertalan néprajztudóst kértük meg, hogy beszéljen nekünk az akkor tízéves TKM mozgalomról. Ettől kezdve először egynapos utakra mentünk, például Kámba, az ország legnagyobb arborétumában megnéztük a rododendron-virágzást, vagy a barcsi borókásban természettudós kolléganőm, Vass Anna segítségével megismerkedtünk a gombákkal.
Aztán az országon belül kicsit messzebbre is eljutottunk, és mi is feltérképeztük a TKM pontokat, utána a történelmi Magyarország területére is elutaztunk, majd a Baranya-Steiermark Baráti Társaság révén Stájerországba is eljutottunk. Tíz éven át rendszeresen jártunk oda, középkori várban laktunk, turista körülmények között, az étkezés biztosításában a vár úrnője segített – ha kellett, porszívóval szítottuk a parazsat a várudvarban rakott tűznél, s babafürdető kádban pácoltuk a sütésre szánt húst. Éjjelente kísértet járta be a kastélyt, s a szellem hol németül, hol magyarul beszélt…
– Felnőtt, tisztességben megőszült pécsi polgárokról beszélünk.
– Természetesen. Köztük sok nyugdíjasról, házaspárról, cserkészről, akik számára minden út a közösségi élmény egy mással nem pótolható formája volt. És talán maradt is. Pécsett 250-300 tagot számlál a klub, közülük 50-70 fő a „törzsmag”, akik szinte minden úton és rendezvényen jelen vannak. A többiek az aktuális egészségi állapotuk és anyagi helyzetük szerint tartanak velünk.
– Mi a célja egy-egy út megtervezésekor?
– Az, hogy olyan helyekre vigyem el őket, amelyekről nem is hallottak, pedig komoly értéket képviselnek, akár a híres helyszínekkel, műemlékekkel is felvehetnék a versenyt. Most hirdettem meg egy kétnapos rábaközi-szigetközi kirándulást, melynek állomásai: Csorna, Kapuvár és Mosonmagyaróvár környéke, s a Bécstől keletre lévő, Duna menti kastélyok. Egy óra alatt 60 jelentkező akadt, úgyhogy két turnusra kell megszerveznem az utat.
– Merre vitt az útjuk Európa-szerte?
– A legtávolabbi pont a Németalföld volt, illetve Provence, ahol az elmúlt 25 év alatt kétszer is jártunk. De a csúcs mégis Szicília, ahová 1999-ben 95 pécsi polgárt tudtam elvinni, pedig nem volt olcsó, közel százezer forintba került: busszal mentünk, a 12 napos útból egy hét csillagtúra a helyszínen. Felkerestük a tivoli Hadrianus-villát, a vízesést és Paestum görög templomait, amelyek épebben maradtak ránk, mint Hellas hasonló emlékei. Áthajóztunk a Lipari-szigetekre, s ott felmásztunk a 296 méter magas Vulcanóra, minden vulkán névadójára. Egy órányi könnyed séta volt csupán, de nem kevésbé emlékezetes, mintha a 3200 méter magas Etnán lettünk volna. Szerintem úgy érdemes utazni, hogy sikerüljön összeraknunk a tudás-mozaikokat. Ezért mutatom meg Páviában azt a kőfaragványt, ami igazolja, hogy onnan jöhetett a kőfaragó mester, aki a pécsi dóm altemplomi lejárójának faragványait készítette, vagy hogy Sárospatakon nyomára bukkanunk annak, hogy a Siklósról elszármazott Perényi család terjesztette el azon a vidéken a protestantizmust. A Balkánon is meg tudom mutatni, Boszniában vagy Hercegovinában az 1300-as években milyen műemlékek és milyen fejlettségű kultúra volt, ami összevethető az Anjou-kori Magyarországéval. Szeretem, ha összeáll a kép, s ha a saját szemünkkel látjuk, hogy Pécs igenis része volt a középkori keresztény kultúrkörnek, s hogy más államoknál semmivel sem voltunk jelentéktelenebbek.