Az ,,orgonasípok” sorában ő volt a legnagyobb, így édesanyja segítségeként hét testvérével sokat foglalkozott: pesztrálta őket, játszott velük, mesélt, énekelt nekik. És árnyjátékozott. Egy kis lámpa segítségével a falra vetítette a keze által életre keltett figurákat, s közben a könyvekből ismert történeteket saját fantáziavilágával gazdagította. Illés Ilona azóta minden bábtechnikát profi szinten elsajátított, hisz ezt választotta élethivatásául. Harminckét éve tagja a Bóbita Bábszínháznak.
Tüke pécsinek mondhatja magát. Édesapja uránbányász volt, édesanyja nyolc gyermeküket nevelte, és vezette a háztartást. A népes családnak be kellett osztania a pénzt, talán ezért is vágyott az elsőszülött leány arra, hogy cukrász lehessen, s bármikor ehessen habos süteményt. Aztán kis híján tanító lett, ám első férje révén a Bóbita Bábszínház közelébe sodorta az élet, s csakhamar csatlakozott a társulathoz.
– Második fiammal voltam gyesen, amikor felvettek a bábstúdióba, ahol hivatásos bábos képesítést szereztem – meséli –, és mi a férjemmel szinte a nap huszonnégy óráját a színházban töltöttük. Ez nem tett jót a házasságunknak, idővel el is váltunk. Közben, szinte észrevétlenül, szerelemmé érett az az egymás iránti kölcsönös érzékenység, ami a színész Bánky Gáborral kialakult köztünk. Őt is a színháznak köszönhetem, hisz tanárom volt a bábstúdióban. 1988-ban született meg mindkét fiunk, egyik az év elején, a másik a végén. Így teljesedett be az álmom, mert mindig is négy gyermekre vágytam.
– Sőt, immár boldog nagymama.
– Kisebbik unokám két és fél hónapos, a nagyobbik két és fél éves. Vele már rengeteget tudok foglalkozni. Amikor együtt vagyunk, nemcsak otthon, hanem séta közben is énekelek neki, mondókákat tanulunk, játszunk. Jakab roppant fogékony kisfiú. S ha tizenötször kéri, hát annyiszor mondom el neki, a babakocsiban tolva, hogy „Kicsi kocsi, kicsi kocsi, döcögő, döcögő…”
– A Bóbitában működő Csecsemőszínház épp az ő korosztályának való.
– A szülei el is hozzák minden bemutatóra, mert nagyon élvezi ezeket a játékos meséket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy e sorozat részese lehetek, mert itt testközelben vagyunk a csöppségekkel és az őket kísérő felnőttekkel. A picik tekintetén is rögtön látom, érzem a hatást, s ami a legjobb, hogy a fogékonyabb szülők később, otthon is elmondják a tőlünk hallott mondókákat, felidézik a dalokat, s ezek mind beépülnek a gyerkőcök szívébe, lelkébe, emlékezetébe.
– Kiből lesz jó bábszínész?
– Ha nem hangzana fellengzősen, azt mondanám, hogy aki elhivatottságot érez a szakma iránt. Én nem vagyok a szavak embere, művelni szeretem a bábjátszást, nem pedig beszélni róla. Gyerekkorom óta az munkált bennem, hogy adhassak magamból valamit. Ha sikerül a lelkekben egy parányi nyomot hagynom, már megérte. Szerencsés vagyok, mert csodás szerepeket játszhattam el. Naivák egész sorát, aztán jöttek az idősebb lány, a nővér szerepek, s az idő múlásával az anya és boszorkány szerepek is utolértek. Azt élvezem legjobban, amikor egy előadáson belül különböző karaktereket kelthetek életre. Ilyen volt például a Holle anyóban a jó és a rossz öregasszony, a két véglet. Vagy amikor a Japán mesék egyik jelenetében gyönyörű bunraku bábbal, méltóságteljes mozgással általam teljesedett ki egy emberalak, a másik jelenetben pedig rókaként settenkedtem be. Mert az állatok megjelenítése is nagyon izgalmas feladat. Imádom például a Péter és a farkas előadásban a kiskacsát, a SzerelMese kiskutyáját, vagy a Világgá mentem, jaj! édes kis állatkáit… és hosszan sorolhatnám.
– Hogyan születik meg a mozdulat, ami életre kelti a bábot?
– A próbák során a rendező elmondja az elképzeléseit, én hozzáteszem a magamét, s jó esetben kölcsönösen inspiráljuk egymást. Bábos aggyal gondolkodom, vagyis abban a pillanatban, ahogy megszületik bennem egy gondolat, már megy is át mozdulatként a kezembe. Ha látok egy hernyót, szinte érzem az ujjamban, miként araszol. A múltkor azon kaptam magam, hogy figyelem az égen repülő madarakat, aztán a SzerelMese következő próbáján, önkéntelenül is úgy mozgattam a sirályt. Fontos hogy „jóban legyek” a bábommal, hogy megszeressem.
– Komoly fizikai állóképesség szükséges e munkához. Hogyan őrzi a kondícióját?
– Régen kézilabdáztam, néha úszni jártam. Ma már ritkán megyek konditerembe, itt-ott érzem, hogy vannak ízületeim. Viccesen azt szoktam mondani, nekem nem tenisz-, hanem bábkönyököm van. A házimunka és az unokázás rendesen karban tart, reggelente, a színházba menet inkább szájtornát végzek, átmozgatom az arcizmaim.
– Örökös tagja a Bóbitának. Mi tartotta itt több mint három évtizeden át?
– Sose vágytam el innen. A bábszínházzal országon belül mindenfelé eljutottunk, és ha nem is a fél, de a negyed világot ugyancsak bejártuk. Családilag is Pécshez kötődöm.
– Otthon mennyire téma a színház?
– Sok mindent megbeszélünk, de nem visszük haza a színházi gönceinket. Normális polgári életet élünk, kicsit olaszos hangulatban, mert ha vasárnaponként körbeüljük tíz-egynéhányan az asztalt, mindenki elmondhatja, megbeszélheti a többiekkel, ami foglalkoztatja. Csevegünk, teszünk-veszünk, s jókat eszünk!
– Mi jelenti a kikapcsolódást?
– Ha kiállok a házunk teraszára, és hallgatom a madárcsicsergést, vagy elmerülök a város esti fényeiben. És olvasok, minden este. Párhuzamosan három-négy könyvet. Szeretem a krimit, a sci-fit, a történelmi tárgyút, a klasszikusokat, a meséket, mindent, ami jó!
– Jókai Annát olvas-e?
– Igen, de nem azért, mert az anyósom, hanem mert remek író. Egy híján minden könyvét elolvastam. A Breviáriumhoz még nem nőttem föl egészen, de annak is eljön az ideje.
– Milyen egy családban létezni a kortárs magyar irodalom emblematikus alakjával?
– Ahogy Gáborral mi sem vagyunk otthon művész úr és művésznő, ő sem írónőként látogat el hozzánk, hanem mint melegszívű családanya, s unokáira kíváncsi nagymama.
– A bábszínészetet meddig lehet művelni?
– Nem tudom. De ha már nem sikerül olyan magasra emelnem a bábot, vagy elfelejtem a szöveget, vagy nem tudok érthetően beszélni, abbahagyom. Állandó kontroll alatt tartom magam, figyelem, nem nagyoltam-e el egy-egy mozdulatot. Szigorú kritikusa vagyok önmagamnak, de amíg csak lehet, teszem a dolgom. Ez az életem! S ha az utcán rám köszönnek, rám mosolyognak, úgy érzem, megérte. Boldog vagyok.
