A magyar tudósok legrangosabb hazai elismerése a Széchenyi-díj. Idén, a március 15-i ünnepen két pécsi kötődésű tudós is megkapta. Andrásfalvy Bertalan a néprajztudományt élesztette fel a rendszerváltozás után, Kosztolányi György pedig a humán genetikában kutatott és ért el kimagasló eredményeket. Velük beszélgettünk.
-Mit csinál most a mindennapokban Andrásfalvy Bertalan?
– Tanítok az egyetemen, és rengeteg jegyzetem van, amelyeket a korábbi kutatásaimból készítettem, és próbálom azokat írássá formálni. Vannak bennük olyan aktuális kérdések, amelyek engem izgatnak. Például most a földkérdés az, amivel foglalkozom. Magyarország a történelme során mindig akkor került bajba, ha egy kisebbség kisajátította a földet.
– A néprajztudomány segít abban, hogy ezek a problémák megoldódjanak?
– Hogyne, persze. A hagyomány ugyanis tapasztalat. Több ezer éves tapasztalat, ami az élethez szükséges. Az a nép elpusztul, akinek a hagyományai megromlanak, eltűnnek. Ezek a több ezer éves tapasztalatok teszik a néprajztudományt egzakt tudománnyá, amit korábban lesöpörtek az asztalról.
– És az ön diákjai ezt értik?
– Igen, sokan. Örömömet lelem a tanításban, sok-sok értelmes fiatal tanítványom van.
– A terepmunka nem hiányzik?
– Most a jegyzetek kötnek le. Rengeteg az irodalom, amit fel kell dolgoznom. Sokszor át sem tudom tekinteni. Mindig van egy szempont, amivel erre az anyagra rátekintek, és mindig újabb és újabb felfedezésre jutok. A kutató embernek ez az öröme.
– És most öröme lehet a Széchenyi-díjban is.
– Ez Magyarországon a legnagyobb díj, amit egy tudós ember elérhet. Úgy érzem, nem dolgoztam hiába. De ezt most nem a díjért magáért mondom, hanem azért, hogy az emberek felismerték, hogy a néphagyományban rengeteg útmutatás rejlik a jövőre nézve.
[frame]
Andrásfalvy Bertalan Sopronban született 1931. november 17-én. Fiatal korában Budapestre kerül, az ELTE román-magyar, majd a muzeológia-néprajz szakát végzi el. A hatvanas években Szekszárdon muzeológus, majd 1976-tól már az MTA Dunántúli Tudományos Intézetének munkatársa, a rendszerváltáskor pedig az Akadémia Néprajzi Intézetének osztályvezetője. Ő volt az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere 1993-ig. Végrehajtotta a rendszerváltozás által megkövetelt változásokat a magyar kulturális életben. Azóta a pécsi néprajz tanszéken tanít, 2010-ben Pécs díszpolgárává avatták.
[/frame]
– Kosztolányi György, bár megtehetné, nem az átlagos nyugdíjasok életét éli.
– Időm nagy részét inkább szakmapolitikai feladatok teszik ki. Ami a tudományos tevékenységet illeti, a több évtizedes gyakorlati tapasztalatokból inkább szintetizáló jellegű munkákat készítek. Professzor emeritusként pedig majdnem ugyanazt csinálom, mint korábban.
Rengeteg a feladat egyrészt az Akadémia részéről, másrészt pedig a minisztérium különböző bizottságainak munkájából adódóan.
– Milyen kutatásokkal foglalkozik manapság?
– Az, amiért a díjat kapom, az ember genetikai állományában kimutatható eltérések és ezeknek az egészségre és betegségre vetített jelentősége, értelmezése. Elsősorban tehát a genetikai eltérések és az ember testi-szellemi egészsége közti összefüggést és az ebből levonható következtetéseket vizsgálom már évek óta.
– Eljöhet a tudományos-fantasztikus filmek világában megismert kor, amikor egy hajszálból feltárható egy ember sorsa, jövője?
– Azért itt még nem tartunk. Ez egy félreértelmezése a genetikának. Nagyon sok felismerést lehet tenni ebben a tudományban. Az emberi élethez szükséges testi felépítés, alapvető vonások, csomó tulajdonság az tényleg benne van és öröklődik, viszont az, hogy a sorsunkat meghatározná, az egy zsákutca, amit igazán soha nem lehet bizonyítani, és az utóbbi időben ki is derült róla ez. Sok minden függ a környezettől, az életmódtól is.
– Csapatban dolgozik, van kinek átadni a munkát?
– Professzor emeritus vagyok, az ember ilyenkor már magányosodik. És ezért is van, hogy inkább szintetizáló jellegű, elméleti megközelítések azok, amelyek az embert ilyenkor foglalkoztatják. Ez a dolgok rendje. Persze, ez nem inaktivitást jelent. Azt, amit az ember fiatalon csinált, ebben a korban azon a lelkesedési szinten nem is lehet csinálni, mert mindig más feladatok elé kerül az ember.
– A Széchenyi-díj a legnagyobb tudományos elismerés Magyarországon. Mit szól hozzá, hogy ön is átveheti?
– Jóleső öröm és megnyugvás, hogy az ember az eddigi tevékenységéről egy visszajelzést kap. Hálával és köszönettel is tartozom sokaknak. Aztán egy bizonyos felelősség is a jövőt illetően, hiszen egy ilyen díj nem azt jelenti, hogy hátra lehet dőlni. Motiváció arra, hogy innen már nincs félreállás.
[frame]
Kosztolányi György 1942. március 10-én született Szekszárdon. Szülővárosából az érettségi után Pécsre kerül, itt az Orvostudományi Egyetemen szerez diplomát 1966-ban. Kórbonctannal, csecsemő- és gyermekgyógyászattal foglalkozik, majd a nyolcvanas években a humángenetika felé fordul. 1997-ben az egyetem Orvosi Genetikai és Gyermekfejlődéstani Intézete igazgatójává nevezték ki. Egy évvel később az egyetem rektor-helyettesévé választották. 2001-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-ben pedig rendes tagjává.
[/frame]