Tisztelt Képviselőtestület! Nagyapám, néhai Torzsás Béla nagy víziója volt az, hogy egy ember életét tán a legjobban a cipői jelenítik meg. Amiben végigjárta azt a valahány évet, amit itt, a földön töltött.
A cipői, amik mindenüvé elkísérték, amik nélkül nem tudta volna végiggyalogolni az életét. Úgy gondolta, hogy merész tervét, az Életcipő Múzeumot azáltal hozhatja létre, ha gyermekének sorsát kíséri végig a cipői által. Semmit ki nem dobni, hanem megőrizni őket egy muzeológus szenvedélyével.
Amikor fia, Torzsás Elek 1947-ben megszületett, beindulhatott a nagy mű. Az első két kis lábbeli igazából még csalásnak is nevezhető, hiszen a kisbaba Torzsás Elek ezeket éppenséggel apjától örökölte, egy pamut és egy horgolt tutyifélét, amik inkább csak lábmelegítőnek nevezhetőek, járni sosem járt bennük, mivel nem tudott. De az már tény és való, hogy egy 18-as méretű aprósággal elkezdődik a cipők sora; az első három pár cipőcske fényes, csúszós talpára leukoplasztot ragasztottak a gondos szülők, hogy a kis Elek ne essen hanyatt bennük.
Aztán végképp beindult egy élet, amit ma már a cipők szinte végtelennek tetsző sorával lehet igazán lemérni. A kisgyerekkor, a kamasz cipői, vásott csukák, lyukasra focizott dorkók, alig használt lakkcipők, hasított bőr papucscipők, bordó és fehér műbőrök, szandálok és saruk, bakancsok és idétlen férficsizmák; a szocialista ipar kínálata, egy-egy menőbb nyugati darab, Adidas, Puma. A férfikor konszolidált cipői, a masszív fűzősek, és az elnyűhetetlennek tűnő, de aztán nagyon megfáradt, kisuvickolhatatlan darabok.
Amikor nagyapám, Torzsás Béla a halálához közeledett, engem, az unokáját kért meg, hogy gondom legyen apám, Torzsás Elek életcipő-gyűjteményére. Megfogadtam. Ettől fogva én voltam az, aki közel harminc további éven át árgus szemmel figyeltem apám cipőinek a sorsát, és ha valamelyik megérett a kidobásra, akkor az nem a kukába vagy a karitászba vándorolt, hanem vissza, a cipősdobozba – bölcsőből a koporsóba -, hozzám.
Most, hogy drága apám, Torzsás Elek szép kort megérve, 81 évesen távozott ebből a világból, elmondható, hogy nagyapám álma valóra vált. Egy teljes élet jeleníthető meg a cipői által, pontosan úgy, ahogy valaha Torzsás Béla megálmodta. Utolsó pár cipőjét, amiben el akarták temetni, én magam húztam le a lábáról, és helyeztem el végső mementóként az életcipő-sor végén: egy szép, fekete, angol fazonú félcipőt.
Íme hát a tabló – egy ember élete cipőkben. Százhetvenhét (177) pár cipő, nem számítva a házi- és strandpapucsokat és mamuszokat. Kérem ezúton a Tisztelt Önkormányzatot, hogy a megvalósítandó Torzsás Béla és Elek Életcipő Múzeum számára méltó és megfelelő helyet biztosítson, valamint fenntartási költségeihez a lehetőségeihez mérten járuljon hozzá.
Tiszteletteljes üdvözlettel, Torzsás Márton Keve.
Szerző: Méhes Károly
