Az elmúlt hetekben került ki egy üzenet belvárosi plébániatemplom, azaz a dzsámi ajtajára, miszerint a koldusok nem kívánatosak a templom környékén, s a híveket is arra kérték, ne adakozzanak a templomon belül és annak környezetében. Hajdu Krisztián, a Támasz Alapítvány szakmai vezetője a következőképpen reagált a történtekre:
„Tisztázzuk az elején, a templom a koldulás helye! Az a hely, ahol az ember Istentől irgalmat koldul a méltatlanságai, bűnei, vétkei miatt! Nem az a hely, ahol tőlem koldulnak, hanem ahol én koldulok!
Itt illik elmondanom, hogy nem minden hajléktalan koldul, és nem minden koldus hajléktalan, azért mégiscsak van átfedés.
Másfél évtizede a hajléktalanok között töltöm a napom egyharmadát, és talán másként látom őket, és kicsit másként magunkat. Sokan és sokfélét gondolnak és éreznek a hajléktalanná vált emberekkel kapcsolatosan, azt azért hadd mondjam el, hogy az élet nem egy klasszikus western-film, ahol csak jók és rosszak vannak. Minden ember –mi mindannyian- nagyon sokféle tulajdonságot hordozunk, köztük rosszat és jót egyaránt, mindenkinek vannak értékei és hibái. Sok tulajdonságunkat – külsőket és belsőket egyaránt – örökölünk, és sok viselkedést megtanulunk a környezetünktől – sajnos vagy szerencsére. Van, aki azt tanulja meg, hogy az élet a vagyonról, a pénzről szól, aminek megszerzéséért mindent meg kell tenni. Van, aki azt tanulja meg, hogy a nyomor, a bánat, az öröm legjobb ellenszere az alkohol. És van sajnos, aki nem sok mindent tanul meg! Van, akit szeretettel berendezett gyermekszobába várnak, és van, akit a kútba dobnak, miután megszületett.
Az adakozás, a szegények segítése szép régi szokás, tegyük hozzá, hogy azt a kereszténység tette általánossá, fajra, nemre és származásra való tekintet nélkül, előtte minden nép vagy vallás leginkább a saját tagjait segítette. Az adakozás széppé teszi a lelket, az leginkább, ami nem a feleslegét adja oda, hanem lemond ezáltal valamiről. Az adakozás tehát szól az adakozóról és a megadományozottról. Amit a legkisebbel tesztek, azt velem teszitek – mondja Jézus. Ma is sok olyan ember van – gazdag és szegény egyaránt -, akik csendben, csilingelés nélkül segítenek valakin, támogatnak elesetteket, családokat, pénzzel vagy adománnyal. Én nagyon sok jószándékú emberrel találkozok a munkám során, és ha ez a mai világban érdekelne valakit, nagyon sok jó példát le tudnék ide írni.
De vajon miért adnak pénzt az emberek a koldusnak? Mert megsajnálják, mert hisznek benne, hogy evvel segítenek rajta, vagy, mert meg akarnak tőle mielőbb szabadulni, netán megrémiszti őket, félnek tőle? És mire kell a pénz a kéregetőnek? Hogy rendbe tegye az életét, kifizesse az adóságát, ételt vegyen a gyerekeknek, magának, új kabátot, cipőt vegyen, vagy igyon még egy jót a rossz borból, amivel legalább a gondjait, a gondolatait, a terheit nem érzi olyan nyomasztónak és visszafordíthatatlannak? Én tényleg nem tudom! Csak azt tudom, hogy ma Pécs városában nem kell(ene) éheznie, nem kell(ene) szállás nélkül töltenie az éjszakát, nem kell(ene) rossz ruhában járnia, mosdatlannak lennie senkinek. Mégis azok néhányan, és általában nem azért, mert ez így jó nekik – ezt higgyék el nekem. Hajléktalannak lenni büntetés, bizony, ők közöttünk a büntetésüket töltik.
Valahol kiírták a templomajtóra, hogy ne adjanak a templomban a koldusoknak pénzt, mert ők sok esetben megzavarják a szertartást. Ott írták ezt ki, ahol pár méteren belül egyházhoz köthető szervezet szegényeknek enni ad, fürdési lehetőséget, melegedést, ruhát, szállást biztosít. A másik templom ajtajára kiírták, hogy a szegényeknek szánt pénzt vagy a perselybe dobják, vagy adják olyan szervezeteknek, akik szegény embereket segítenek. Micsoda botrány ez a világ szemében. Ott írták ezt ki, ahol a plébános Karácsony előtt egy ételadomány elhelyezésére alkalmas szekrényt készítetett, ahová bárki betehet, vagy kivehet ételt. Akkor ezt nem kürtölték világgá.
Nem illik más erényével kérkedni, de hadd mondjam el, hogy a keresztény egyházak, felekezetek, közösségek, vallásos lelkületű emberek nagyon sokat tesznek a hajléktalan, szegény emberekért. Hányan tudják, hogy a Kertvárosi Római katolikus Plébánia Nappali melegedőt és szállást működtet hajléktalan emberek számára, ahol bizony kétfogásos ebédet adnak, úgy, hogy ez valójában nem feladatuk, és egy Forintot sem kapnak érte senkitől! És még bizony hosszan lehetne sorolni.
Ismerek koldulásból élő hajléktalanokat. Láttam olyat, akiért taxi jött reggel az éjjeli menedékhelyre, hogy bevigye a Széchenyi térre koldulni, majd este ugyan az a taxi visszahozta, kicsit rosszabb állapotba. Ez az ember –elmondása szerint- annyit keresett koldulásból három-négy nap alatt, amennyi egy szociális munkás havi munkabére volt akkoriban.
Vannak, akik nehéz fizikai munkával vasat gyűjtenek, vannak, akik maguk szerkesztette újságot árulnak, zenélnek, alkalmi munkát vállalnak, ahol sokszor csak két pofon a hetibér. Minden tiszteletem az övék!
Adjon hát mindenki szíve, pénztárcája szerint a koldusnak. A koldusok pedig adják meg a tiszteletet, ami egy embernek, egy templomba betérő koldusnak jár.
Hajdu Krisztián”
