Colin Foster szobrászművész, a PTE művészeti karának dékánja több mint negyed évszázada találta meg otthonát Pécsen és Baranyában. Művei a világ legkülönbözőbb városainak közterein lelhetők fel, köztük Dél-Koreában és Dubaiban. Mi arra voltunk kíváncsiak, miért szeretett bele Magyarországba, s miért várja már, hogy végre elbúcsúzzon a dékánságtól.
– Irodája a Zsolnay-negyedben, a kar új székhelyén üres, mert Ön az üvegfalú, hatalmas tárgyalóban rendezkedett be. Miért?
– Kissé klausztrofóbiásnak éreztem magam benne, s a tárgyalóban kényelmesebb is. Úgyis mindig ott kötnénk ki a megbeszéléseken. Másrészt üvegfalú a helyiség, így bárki – legyen az hallgató vagy oktató – láthatja, mivel töltöm a napomat; nem mellesleg én is látom, mi történik a folyosón, a karon.
– Nyitott, kíváncsi személyiségének köszönhető, hogy művész lett?
– Nem örököltem, az biztos, a családból ugyanis senki nem alkotóművészettel kereste a kenyerét. Édesapám egy biztosítási cég alkalmazottja, majd vezetője volt. Éppen emiatt gyakran költöztünk: Londonból Southamptonon, Liverpoolon át több helyre is hurcolkodtunk gyermekkoromban. Nyaralni viszont Wales-be jártunk, s itt talált meg egy vakáció alatt a művészet. Tizenegy éves lehettem, amikor találkoztam egy éppen akvarelleket festő asszonnyal. Ott helyben beleszerettem a képzőművészetbe.
– Mit szóltak a szülők?
– Édesapám nagyon nem akarta, hogy művészi pályára menjek, mert félt. Azt gondolta, nem tudok megélni majd a szakmámból. Édesanyám viszont támogatott. Biztos, ami biztos: titokban jelentkeztem a főiskolára. Támogatást nem kaptam, de szerencsére ösztöndíjam volt, később egy pályázatból saját műhelyt nyithattam, s meg is vették az alkotásaimat. Szépen lassan kijöttem a pénzből, sikerült fenntartanom magam, rácáfolva édesapámra.
– Miért hagyta el a ködös Albiont?
– Nagyon érdekelt a köztéri szobrászat, de a 70-es, 80-as években nem volt divat új szobrokat állítani Angliában. Tudtam viszont, hogy Kelet-Európában az állami megrendelések miatt rengeteg köztéri alkotás készült. A Szovjetunióba készültem tanulmányútra, de nem kaptam vízumot; ezért jöttem Magyarországra.
– Itt befogadták?
– Olyannyira, hogy Aczél György maga mutatott be néhány akkori művésznek, s kísérgettek az alkotótelepekre a minisztérium alkalmazottai. Budapesten, Szentendrén jártam, majd eljutottam a villányi szoborparkba is.
– S ha már itt volt, itt is fogták…?
– Nagyjából. A művésztelep akkori igazgatója keresett meg, hogy maradjak Magyarországon művészeti vezetőnek; akkor elvállaltam egy hároméves programmal. Baranyába, Palkonyára költöztem.
– Honvágy nem gyötörte?
– Nem, hiszen Angliában is rengeteget költöztem, nem igazán éreztem úgy, hogy van odaát hazám.
– Itt építette fel nemzetközi karrierjét. Hogyan?
– A művésztelepre, szoborparkba rengeteg világhíres alkotó érkezett korábban, s felfigyeltek a munkáimra, kapcsolatokat sikerült építenem. Ennek köszönhetem, hogy Európa szinte összes országában, meg Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában is kaptam felkéréseket munkákra.
– Aztán dékán lett, annak kellett lennie. Hogyan értékeli az elmúlt nyolc évet?
– Amikor nyolc éve lemondott a korábbi dékán, a rektor nevezett ki. Nem utasíthattam vissza, hiszen nemigen vállalta volna ezt a hálátlan szerepet. Szörnyen nehéz, küzdelmes időszakot éltem meg, de két hónap múlva véget ér a mandátumom. Örülök, hogy végre megszabadulok a papíroktól, az adminisztrációtól. Másrészről viszont óriási dolog, hogy a dékánságom alatt indult el és ért véget az EKF-projekt, s élte át történetének talán legnagyobb fejlődését a művészeti kar a Zsolnay-negyedbe való költözéssel.
– Mi lesz Colin Fosterrel a dékánság után?
– Több ideje lesz alkotni nagynyárádi otthonában, többet lehet a hallgatókkal, és könnyebben teljesíthet bizonyos alkotóművészeti felkéréseket. De leginkább annak örülök, hogy nyolcéves kisfiammal lehetek több időt. Nemrég kaptuk meg közös életünk első tévéjét a nagymamától, így újabban együtt nézünk meccseket.
