A hadaró, dadogó humorista hét évet töltött külföldön, mielőtt kiadta volna első könyvét, és akinek legkellemesebb élményei Pécshez kötődnek. Ő Tóth Edu, a Showder Klub rendszeres fellépője, aki a Rózsadombon nőtt fel, és Barcelona után a Dumaszínházban kötött ki.
– Egyszerű beszéd közben nem is dadogsz annyira, mint a színpadon. Izgulsz, vagy egyszerre annyi minden jut eszedbe, hogy óhatatlanul, bakijaiddal is megnevetteted a közönséget?
– A felfokozott stressz miatt fordul elő gyakrabban, meg akkor, amikor hirtelen több dolog is eszembe jut egyszerre; a gondolataim felgyorsulnak és összetorlódnak, emiatt szoktam hebegni, vagy habogni. Ez van, de nem vagyok szomorú emiatt…
– Annál is inkább, mert már a védjegyeddé is vált.
– Meglehet, bár készakarva nem szoktam dadogni, ez csak úgy jön. A stand upban mint műfajban többek között azt szeretem, hogy a legfőbb cél, hogy önmagad legyél, ezért ódzkodom olyan jellegű mesterséges beavatkozásoktól, mint az én esetemben például egy beszédtanár. Azért igyekszem lassabban beszélni, mert nagy kár azokért a poénokért, melyek azért nem ülnek, mert nem érti meg a közönség. Ezért amennyire tőlem telik, próbálom minimalizálni a beszédtempómat.
– Hogy néz ki egyébként a poéngyártás háttere? Ülsz és gondolkozol?
– Olyan még nem fordult elő, hogy úgy ültem le, hogy „akkor most írok egy poént!” Viszont gyakorlatilag napi huszonnégy órában mást sem teszek, mint hogy figyelek: olvasok, raktározok, mérlegelek, és azon tipródok reggeltől estig, hogy melyek lehetnek azok a megtörtént vagy általam elképzelt olyan események vagy gondolatok, melyek a színpadon érdekelhetik a közönséget. Az elmúlt pár évben ráállt erre az agyam. Természetesen jegyzeteket is készítek, próbálom szortírozni és elemezni az elmondott vagy elmondásra váró szösszeneteket. Változó, hogy mit, mikor, milyen környezetben lehet elsütni, melyiket kell félretenni, melyiket kell kidobni, melyik kidobottat érdemes újból elővenni. Van egy budapesti humorbarlang, egy kisebb, nemrég nyílt, ötven fő befogadására alkalmas terem, a Kompót Bisztró. Ez egy olyan platform, ahol olyan, hosszabb, a végén nem is annyira ütős történeteket is el merek mesélni, amit máshol eddig még nem, miközben tudok csiszolni a kedvenceken, melyeket utána a terebélyesebb vidéki művházakban és egyéb derbiken pufogtatok, ahol az elmesélés pillanatában tudom: „nagy baj nem lehet, mert ezen a Kompótban már nevettek”. Persze van olyan, hogy beégek, de akkor azzal vigasztalom magam: „jó, ez most nem jött össze, de legalább a Kompótban nevettek rajta”.
– Forgatókönyvet is írsz?
– Én az a fajta vagyok, aki szépen összeírja, mi mindent fog elmondani majd a színpadon. Szépen felépítve, sorszámozva. Aztán kimegyek az oroszlán torkába, és improvizálok. Aztán utána fogom a fejem, hogy miért nem mondtam el ezt, meg azt, meg amazt. Eddig a fellépéseim 99%-án ez volt a forgatókönyv, de azért mindig összeírom megint, hátha.
– Mi vitt rá, hogy „főfoglalkozásban” légy humorista?
– Az egész ott kezdődött, hogy mindig is nagy könyvmoly voltam; emlékszem például, hogy temérdek időt töltöttem a nevelési központ könyvtárában, ahol édesanyám dolgozott. Rövidebb-hosszabb, vicces hangvételű novellákat kezdtem írni érdekes történetekről, humoros esetekről. Ez nagyjából hat év írás után egy közel hetven novellát tartalmazó kötetben, az Abszolút szerdában jelenhetett meg 2009-ben. A Szerda volt az ugródeszka a stand uphoz. Tudtomon kívül a könyv tele van olyan elemekkel, melyek a mai napig tartóelemei annak, hogy ki merjek állni mások elé, azzal a szándékkal, hogy akkor most én megnevettetem őket.
– Éppen ebben az időben kezdett hódítani a stand-up hazánkban.
– Pontosan: láttam Kőhalmi Zolit, Bödőcs Tibit, Kovács András Petit a Fábry-féle Showderben, és rájöttem, hogy az én történeteimet is el lehetne mesélni a színpadon. Ezt korábban a felolvasóestjeimen meg is tettem, és csodák csodájára, nevetett is néha a tisztelt publikum. Nem is kellett több, kinyomoztam a mobilszámát, és meghívtam Bödőcs Tibort az egyik ilyen alkalomra. Összebarátkoztunk. Ő javasolta, hogy jelentkezzek a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára, úgy lehet bekerülni a Dumaszínházba. Sokadszorra bár, de bevettek a társulatba.
– Fellépésből mennyi akad?
– Havonta kettő és tíz között változik. Olyan is volt, hogy egy hónapban három volt, de mind a három egy este. Persze attól is függ, mennyi jótékonyságit vállalok.
– Írásra marad idő?
– Most éppen egy krimiben vagyok benne, ami lehet, hogy thriller lesz, de a műfaja még alakul. Az egyik kedvenc könyvem Robert Merlé-től a Madrapur. Arról sem tudnám megmondani, hogy tulajdonképpen mi a műfaja, de az alapötletbe már az első oldalaknál belehabarodtam. A második könyvem – ami szinte biztos, hogy egy regény lesz – alapötlete most már három éve ugyanaz, ami több mint jó jel. Ha túljutok a saját magam által kreált labirintuson, és sikerül kitalálnom, mi lesz a közepe, meg a vége, akkor már küldöm is a nyomdába. Lehet, hogy a jövő hónapban, de lehet, hogy 2019 karácsonyán. Az sincs kizárva, hogy a kettő között valamikor. Mindeközben természetesen tervezem a Szerda folytatását is; szépen gyűlnek az ötletek, az állandó poénkényszer jót tesz a novellák gyarapodásának.
– Aki ennyit jön-megy, ráadásul az esküvőjére készül, annak nem is lehet sok ideje. Pécs, Veszprém, London, Barcelona, Budapest: ezekben a városokban éltél az elmúlt tíz évben. Hogyan kerültél el Pécsről?
– Bár Miskolcon születtem, kilenc hónapos korom óta Pécsen laktam, egészen a főiskoláig. Imádtam Pécset: a Tásiba, majd a Janusba jártam, a központi menzán töltöttem hat év délutánjait, a Gambrinus-Papucs-Hörpintő aranyháromszög farvizén kötöttem meg életem legfontosabb barátságait. 8 évig a PMFC utánpótlásának ötös számú gombafejűje voltam, aki sok labdát eladott, de le-föl zakatolt az egész mérkőzés alatt. Olyan voltam, mint a Dárdai Pali, csak én nem voltam ügyes. Ezért nem keresett meg a Hertha, egyszer viszont Sellyén egy bácsi azt mondta, hogy: „ebből a fiúból lesz az új Ebedli”, csak sajnos nem nekem. A Rózsadombon nőttem fel, és a veszprémi főiskolára jártam, de a kettő között nincs összefüggés. Nyolcadikos voltam, egyszer Veszprémbe mentünk kirándulni, a nővérem pedig elrabolt. Másfél csodálatos napot töltöttem el a főiskolások között. Ezért én már 14 évesen –amikor a többiek még nem tudták, hogy ügyvédek, orvosok vagy tűzoltók legyenek –az osztályfőnöki órákon már jelentkeztem, hogy én a veszprémi idegenforgalmi és szálloda szakra szeretnék járni. A főiskolás évek alatt Londonba csábultam, papírgyűjtés céljából, a fél évből 5 év lett, ráadásként 2 év Barcelonában, de ezt majd legközelebb mesélem el, hogy majd megint jól meginterjúvolj.
– Nyilván elevenen élnek benned a pécsi élmények. Mire gondolsz vissza szívesen?
– A legtöbb jó dolog, ami történt velem az elmúlt harminc évemben, pécsi vonatkozású. Ha behunyom a szemem, eszembe jutnak a rózsadombi bandázások, bringázások, a mecseki túrák a Szivárvány Gyermekházzal, a Pollack-strand amatőr flörtpróbálkozásai, a tábortüzek Kantaváron, a tény, hogy az esküvőmön az egykori középiskolás osztályom majdnem fele ott lesz, a Papucs terasza, és így tovább… De ha nem hunyom be a szemem, akkor is.
