Kutatóorvos, a Laboratóriumi Medicina Intézet vezetője, az orvostudományi kar dékánja Miseta Attila professzor. A dolgos hétköznapokon kívül viszont beleveti magát a kerti munkába, több mint félszáz gyümölcsfát gondoz, kertészkedik, és még negyed évszázados BMW-jének nyergébe is felpattan.
– Ősszel lesz három esztendeje, hogy dékánnak nevezték ki. Nem bánta meg, hogy elvállalta az orvosi vezetését?
– Csalódtam abban, hogy a kar finanszírozási helyzetének javulása ellenére komolyabb fejlesztéseket nem tudtunk eddig megvalósítani, hanem csak a lyukakat tömködtük be. Ezzel együtt azt gondolom, hogy elég sok mindent sikerült eddig megvalósítanom: a kollégákat – s ez elsősorban nekik köszönhető – meg tudtam nyerni a célkitűzéseinkhez, pályázati terveim megvalósításához. Szeretnénk igazi építkezést is folytatni, ezért siker, hogy több orvost sikerült külföldről hazacsábítanom, mert azt vallom: egy intézmény csak a megfelelő szakmai garnitúra felvonultatásával tud kimagaslót nyújtani. Szerencsére ma az orvosi kar Magyarország egyik legkiemelkedőbb szakmai bázisaként is működik. Dékánként vannak kihívások, de eddig teljesíthetők is.
– Feltételezem, göllei családi házuk udvarában, gyerekfejjel nem dékánnak, de még csak nem is laboratóriumi diagnosztika szakorvosnak készült.
– Egészen kicsi koromban traktorosnak készültem, hiszen környezetünkben őrájuk néztem fel a leginkább, őket csodáltam. Ez a motiváció viszont az iskolában természetesen elhalványult. A suliban mindig jó voltam történelemből, biológiából, fizikából, kémiából, de nem tudtam eldönteni még fiatal felnőtt fejjel sem, hogy mi akarok lenni.
– Hogyan jött akkor Pécs és az orvosi?
– Édesapám a mai napig gyógyszerészként dolgozik, édesanyám pedig az asszisztense volt a családi patikában. Becsületesen bevallom: a szüleim mondták ki, hogy menjek az orvosira. Arra viszont nem gondoltak, hogy a pécsi egyetemen már elsőévesként tudni fogom: labororvos leszek. Azt viszont én sem, hogy az egyetemen vagy azon kívül valaha is közéleti szerepet vállalok; ezt a sors hozta így.
– Megfordult az USA-ban, Skóciában is; összesen hat évet töltött külföldön. Nem akart kint maradni végleg?
– Kizárólag a tudományos fejlődésem miatt, tapasztalatszerzési céllal mentem ki; mindig a családdal. Az viszont soha nem jutott eszembe, hogy ne jöjjek haza. Én is azt vallom, mint Szolzsenyicin: kell legyen egy olyan közösség, amelyik nagyobb, mint a család, de kisebb, mint az egész világ. Úgy gondolom, ez Magyarország, hiszen ide tartozom, és itt kell teljesítenem.
– Ha már teljesítmény: mire készül még az életben?
– Azon még gondolkodom, hogy a következő dékáni ciklus vezetésére is pályázzak-e, viszont úgy akarok leköszönni, hogy azt mondják: Miseta Attila vezetése alatt erősödött az orvosi kar, megvetette az intézmény egy hosszabb távú fejlődés alapjait. Nagylányom végzett gyógyszerész, a fiam gépészmérnöknek tanul, kisebbik lányom közgazdász lesz; azon leszek, hogy nekik is, csakúgy, mint eddig, mindent megadjak életük, karrierjük sikeres megkezdéséhez.
– Dékánként, vezető orvosként egy adriai vitorlást kinéznénk Önből. Mivel üti el az időt, ha éppen hódolhat szenvedélyeinek?
– A vitorlások nem vonzanak, ahogy az úri hóbortok sem. Van viszont egy nagy kertem, s paraszti vénámnak köszönhetően szeretem gondozni a veteményest, a gyümölcsfákat. Utóbbiakból hatvan darab is van, s barátaimmal – Németh Péter professzorral és Csernus Valér professzorral – amatőr pálinkafőző társaságot alakítottunk. Azt mondják, a párlatunk első osztályú minőséget képvisel. Emellett egy huszonhárom éves, boxer motoros BMW motorkerékpár büszke tulajdonosa vagyok, így ha tehetem, a régióban tekergek a nyergében; végigjártam a szamárlétrát a Rigától a Simsonon át az MZ-n keresztül a Suzukiig, így régi motorosnak számítok.
