A budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatójaként folytatja szakmai pályafutását Fabényi Julia, a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának leköszönő vezetője. A Németh Lajos-díjas művészettörténész 2007 óta tevékenykedett Pécsett. Az EKF-év vonzására érkezett, s most új kihívásokat keresve lép tovább. De azt ígéri, a városhoz sosem lesz hűtlen.
– Péccsel való kapcsolatom nem akkor kezdődött, amikor megyei múzeumigazgatóként ide kerültem, hanem sokkal korábban – meséli Fabényi Julia. – A Lipcsei Egyetemen diplomáztam régészet-művészettörténet szakon, és 1977-1982 között az ottani művészettörténet tanszék tanársegédje voltam. Akkoriban két ország kapcsolatának fontos részét képezték a művészeti csereprogramok. A Lipcsei Képzőművészek Szövetsége 1978-ban kezdeményezte a partneri együttműködést Péccsel, s ebben a folyamatban tolmácsként vettem részt. Vagyis kísértem a német alkotókat itt, a pécsieket ott. Így több mint három évtizede ismerem Gamus Árpádot, Pinczehelyi Sándort, G. Molnár Juditot, Erdős Jánost, Rétfalvi Sándort, szóval, nem idegenek közé kerültem 2007-ben.
– Létezik még ilyen csereprogram?
– Nem, már rég nem. Pedig nem volt haszontalan. Néhány éve Grazban nyithattam meg egy olyan kiállítást, amely az egykori osztrák EKF-város és Pécs művészeti kapcsolatának eredményeként jött létre. A magyar alkotók, minden ottani tárlatuk anyagából a graziaknak adományoztak egy művet, s ezekből szenzációs gyűjteményük született az elmúlt négy évtizedben.
– A Műcsarnok főigazgatója is volt öt évig, mielőtt megpályázta a pécsi állást. Mi vonzotta a Mecsekaljára?
– Egyrészt az, hogy szakmai kihívást jelentett egy gyűjteménnyel nem rendelkező, kortárs művészeti intézményből olyanba kerülni, amely öt szakágat fog össze. Másrészt komoly lehetőséget láttam az EKF-évben is. 2010-re és a felvezető esztendőkre sok ötletem volt, sajnálom, hogy csak részben valósulhattak meg.
– Mire büszke megyei múzeumigazgatóként?
– Az eredeti elképzeléseimhez időközben sok más, új feladat is társult, melyek fontosak és sikeresek voltak. Nagy örömömre kiállításrendezőként is közreműködhettem néhány alkalommal, így hát nehéz egyet-kettőt kiemelnem. A legnehezebb az a két esztendő volt, amely válságmenedzseléssel telt. Azt, hogy elbocsájtások, múzeumok leállása és kiállítások bezárása nélkül sikerült átvészelnünk ezen időszakot, a fenntartónkkal való együttműködésnek köszönhetjük, s annak, hogy a munkatársaink komoly áldozatot vállaltak, és a helyi polgárság is kitartott mellettünk.
– Ez azt jelenti, hogy érdekli az embereket a képzőművészet, s a múzeumokban fellelhető megannyi érték?
– Igen. A Csontváry, a Vasarely, a Zsolnay Múzeum, s a Modern Magyar Képtár eseményeire, kiállítás-megnyitóinkra szép számmal jönnek a helyiek, a gyűjtemények pedig a turisták körében népszerűek. Idestova ötödik éve nincsen régészeti állandó kiállításunk, de a szerdai régészeti előadások folyamatosan telt házasak; a néprajzi osztályon most a Mindszenty bíborosról szóló életmű-kiállítás vonzza a látogatókat, a természettudományi gyűjteményben a múzeumpedagógiai foglalkozásoknak köszönhetően hemzsegnek a gyerekek, a Várostörténeti Múzeumban pedig a tárlatokat kiegészítő, azokat tematikailag erősítő előadás-sorozatok zajlanak nagy érdeklődés mellett.
– Életének egy szakasza most lezárul. Összegzésül, tanulságképpen mit visz magával Pécsről?
– Amit az itteni munka emberi oldaláról kaptam. Azoktól a fantasztikus, tisztán gondolkodó, nagyszerű kollégáktól, akikkel hat évig együtt dolgozhattam. Akik rendíthetetlenek, s a nehézségek közepette is a minőség iránt elkötelezettek. Bízom benne, hogy az utódom is közülük kerül ki.
– Budapesti kinevezése kapcsán van, aki erősebben hallatja a hangját. A Ludwig Múzeum előterében egyetemistákból, képzőművészekből, kurátorokból álló csoport fejezte ki nemtetszését, s követelte egyebek mellett a két igazgatói pályázat nyilvánosságra hozatalát. Mindez beárnyékolja a távozás napjait?
– Nem árnyékolja be. Ez egy új kihívás, amivel foglalkozni kell. Nem tartom jogosnak a hisztérikus hangulatot, ezért magánemberként fel is kerestem a tiltakozókat. Beszélgettünk, s kiderült, hogy számos félreértés, félremagyarázás jellemzi a helyzetet. Amit akkor, ott megígértem nekik, teljesítettem: a kinevezésem után közzétettem a pályázatom egy közösségi portálon. Attól kezdve vitaalap is volt már. A tüntetés véget ért. Június 1-jén állok munkába Budapesten, s azután párbeszédes úton, civilizált módon keressük a megoldást a felvetéseikre. Megjegyzem, mindemellett a pozitív visszajelzés volt túlsúlyban, sokan örülnek a kinevezésemnek.
– Úgy fogalmazott egy helyütt, hogy a Ludwig Múzeumban a jót tenné trendivé. Ez mit jelent?
– Én ott visszakerülök az eredeti szakmámhoz, azaz kortárs művészettel foglalkozó, német nyelvterületen jártas művészettörténészként most kapok egy új esélyt. Az, hogy a jót tenném trendivé, azt jelenti, hogy a minőséget igyekszem divatba hozni. Hiszem, hogy az érték is érthetővé tehető, nem szabad a nagyközönség feltételezett igénye alá menni. Az emberek igenis fogékonyak a minőségre, minden egyéb magyarázkodás és megalkuvás az ő alábecsülésük.
– Elképzelhető, hogy idővel pécsi művészeknek is helyet biztosít a fővárosi bemutatkozásra?
– Olyannyira, hogy a Pécsi Tudományegyetemmel már tárgyalok az együttműködésről. A Művészeti Karral kötünk stratégiai megállapodást arról, hogy bizonyos művészetelméleti kérdéseket közösen dolgozunk ki. Emellett a Ludwig Múzeum állandó kiállításába beemeljük a Pécsi Műhelyt – ez lesz az első alkalom az intermediális eszközök bevonására, amikor a művészeti jelenségeket más kultúrtörténeti események révén igyekszünk megközelíteni, kifejteni, elemezni. Ezt a pécsi szakemberekkel együttműködve szeretném kidolgozni, és a továbbiakban is számítok a velük való közös munkára.
