Már középiskolásként tudta Szebellédi István úr igazságügyi adó-, járulék- és könyvszakértő, a polgármester pénzügyi tanácsadója, hogy a pénzügy lesz a mindene. Arra voltunk kíváncsiak, ki ő valójában, miért van szükség itteni munkájára, s mennyi ideje jut szeretett hobbijára, a vadászatra.
– Lassan négy éve jár Pécsre azért, hogy folyamatosan rendben legyen a költségvetés. Vajon miért ön lehetett a kiszemelt?
– Barátommal három pénzügyi tanácsadó, szolgáltató céget vezetünk, s amikorra Pécsre hívtak, az ország számos városában dolgoztunk már, s munkálkodunk jelenleg is – többek között a fővárosban is – sok önkormányzatnál. Jellemzően olyan helyeken, ahol szükség volt külső segítségre a helyhatóságok gazdasági értelemben vett talpon tartásához. Pécsre 2009-ben Páva Zsolt polgármester úr meghívására érkeztem, hogy áttekintsem, milyen állapotban van a pécsi költségvetés, mit lehet tenni a stabilitás megőrzéséhez. Ő választott egy hosszas beszélgetés után, talán mert sok helyen látta a munkánkat.
– Érkezésének sokan nem örültek. Azt mondták, helyben is vannak szakemberek. Hogyan fogadta a reakciókat?
– Több évtizede vagyok a szakmában, így hozzászoktam mindehhez. Ha nem az én cégem jött volna, érkezett volna másik. El kell fogadni, hogy – főként önkormányzati és költségvetési kérdésekben – megkerülhetetlen a külső tanácsadók felkérése. Aki benne van a rendszerben, nem látja át megfelelően a problémát, még ha ott is van a szeme előtt. Igaz ez az üzleti életben, de hatványozottan igaz az államháztartásban.
– A kis dél-alföldi faluban, Borotán töltötte gyermekkorát. Már ott is a számok érdekelték?
– Közel sem. Inkább a szerelés, műszaki dolgok építése bűvölt el. Saját kezűleg, gyerekfejjel készítettem például villanymotort, de volt egy kis saját műhelyem is, ahol tettem-vettem. Ráadásul rokonaim között sem igen volt gazdasági szakember, de még diplomás sem: édesapám a tanácson dolgozott hivatali munkakörben, édesanyám pedig háztartásbeli volt, majd TSZ-alkalmazott. Inkább Baján, a középiskolában „fertőződtem meg”, ugyanis ott pénzügyi technikum volt. Annyira megtetszett a szakma, hogy a folytatásban is a számviteli főiskolát választottam.
– Ezt követte a közgazdasági, majd a jogi diploma. Egyértelmű volt, hogy merre tart?
– Érdekelt minden, ami gazdaság, ami pénzügy a tőzsdétől az állami költségvetésig, egyszer sem gondoltam arra, hogy más szakmát kellene, vagy kellett volna választanom. Ma is éltet, motivációt ad a munkám, főleg, ha ilyen kihívásokkal találkozom, mint ezekben az években.
– Ötven alkalmazottja van: közgazdászok, jogászok. Milyen tempót diktál?
– Nemigen szoktunk napi nyolc órát dolgozni, bőven túlteljesítjük a negyvenórás munkahetet. S bizony előfordul, hogy hétvégén is van munka. Én például nem engedek ki a cégtől anyagot addig, amíg nem olvastam át. Előfordul, hogy a vasárnapjaim irathalmok áttanulmányozásával telnek, hogy azok hétfőn ellenőrzötten juthassanak el a megrendelőhöz. A mi szakmánkban a legkisebb hiba is csúnyán megbosszulja magát, ezért komolyan oda kell figyelnünk minden apró részletre.
– A gyerekeire mi ragadt a szakmából?
– Nem tudom, hogy szerencsére vagy sajnos, de sem a nagylányomból, sem a felsőfokú tanulmányainak megkezdése előtt álló fiamból nem lesz könyvszakértő. Lányom marketinggel foglalkozik, a fiamat pedig az elektromérnöki szakma érdekli.
– Mit csinál, amikor éppen nem irathalmok alatt, számok tengerében merül el?
– Ha időm engedi – sajnos nagyon ritkán – puskát fogok, ugyanis szenvedélyes vadász vagyok. A vadászatban a körítés vonz: az illatok, a várakozás, a természet, a hétköznapokból való kiszakadás. Sokszor nem is lövök semmit, mert számomra másodlagos a zsákmány. Jó terápia, de amikor a lesen ülve is egy aktuális ügy kavarog a fejemben, akkor már tudom, hogy elfáradtam.
