Olvasónk az alábbi levelet juttatta el lapunkhoz. Írását változtatás nélkül közöljük:
Tisztelt Szerkesztőség!
Tűző nap, elviselhetetlen forróság. Kb. húsz kilónyi ebéddel, mosott ruhával vonszolom magam beteg anyukámhoz.
Egyszer csak meghallok valami iszonyúan fájdalmas nyávogást. Én „kutyás” vagyok, nem „cicás”. Először nem is foglalkoztam az egésszel. Mentem, tovább a Bocskai utcában. Aztán vissza kellett fordulnom, mert a keserves sírás csak nem halkult. A Bocskai utca és a Gábor Áron utca kereszteződésében a bezárt kocsma irányából egyre erősebb lett a hang.
Aztán a ház előtt megláttam egy pityergő, begipszelt lábú, bottal közlekedő nénit, aki a Gábor Áron utca 15. szám alatti lakatlan ingatlan forró tetejére meredt. Ott sírt életéért egy kismacska. És sírt az idős néni a cica életéért… Azt mondja, szeretne rajta segíteni, de nem tudja hogyan.
Felhívtam egy állatvédő barátomat. Azt mondja, hívjam a tűzoltókat, esetleg ők kijönnek, mert az állatvédők nem. De ne várjak sokat, mert ez nem Amerika.
Hívtam a 105-öt. Kedves, fiatal férfi. Azt mondja, ők nem, és higgyem el, nem ő dönt. Elhittem. És azt is elhittem, immár sokadszorra, hogy ez nem Amerika. Azt mondta, hívjam, az állatvédőket. Vagy rakjak oda egy nagy ágat. Vagy másszak fel… Segítőkész volt, de azt éreztem, „kar nélküli óriás”. Hogy is másztam volna fel? Érdekes kérdés. Még a pityergő nénike azt is mondta, ha lehozzák, befogadná szerencsétlen párát…
Jó, hívtam a Misina Állatvédő Egyesületet. Vagy Állatmentő, de ezek után nem tudom őket így elképzelni…Gondoltam, ők, ha ők nem, hát ki más. Hisz minden fórumon kampányolnak, pénzt gyűjtenek, nyilván ezért… Hát ők aztán nem! Azt mondták, hívjam a gyepmestert, vagy a Biokomot. No ez utóbbit még nem, mert még nem pusztult el a szegény pára. Nagyon is élt, és könyörgött az életéért.
A gyepmester (régen nem ő volt a sintér?) fel sem vette a mobilszámot, amit a misinások adtak. Hm. Volt már, hogy adtam adóm 1’%-át nekik (mármint a Misina „állatvédő-mentő” Egyesületnek, de ezután ezt valószínű nem fogom megtenni.
A cica a tetőn maradt. A néni egy kicsit megkönnyebbült – mert mondta -, valaki legalább mindent megtett. Hát nem nekem kellett volna. Én nem vagyok adószázalékokból támogatott állatvédő, és nem is szándékozom ebből jól-rosszabbul megélni. De szeretem az állatokat. Tehetetlen voltam ebben a helyzetben.
Pár órával később letörten hazajöttem, elmeséltem a férjemnek az esetet. Azt mondta: „Mit vártál, ez nem Amerika”.
Hm. Legalább ez a mondat erősödött bennem.
Ez nem Amerika, ez Pécs. A Balkán kapuja, vagy inkább a belső bejárata. Szomorú vagyok.
Név a szerkesztőségben
