Márta István és felesége 1975-ben, a 25. Színházban ismerkedtek meg. Kapcsolatuk nagy lánggal indult, de kiállta az idők próbáját, mert közel negyven év után még mindig tudnak újat mondani egymásnak. Scrabble játszmáikról és a hosszú házasság titkáról Szurdi Éva mesélt az Abszolút Nőnek.
– Két művészlélek egymásra találását valahogy úgy képzeli el az ember, mint egy romantikus filmet: megható pillanatok, meghitt randevúk, szerelmes vallomások. Önöknél is így volt?
– Természetesen volt sok romantikus pillanatunk, de hadd meséljem el kapcsolatunk egyik legaranyosabb és egyben legviccesebb történetét. „Szerelmünk hajnalán” Erdélyben kirándultunk egy nagyobb baráti társasággal, amikor is az egyik faluba érve István kinyittatta a templomot, és orgonálni kezdett nekem. Én, mint afféle nő, teljesen meghatódtam ettől a romantikus gesztustól. Igen ám, de évekkel később kiderült, hogy nem csak engem kápráztatott el orgona szerenáddal. Egy régi barátnőjétől tudom, hogy az ő meghódításához is kinyittatott egy templomot. (nevet)
– Önt keramikusként ismerheti az ország. Számos kiállítása volt már itthon és külföldön is. Most pedig úgy döntött, Kerámia Föstödét nyit a Zsolnay-negyedben. Miért?
– Számomra a munka: szerelem, ezért addig csinálom, amíg csak bírom. Ám kénytelen vagyok tudomásul venni az idő múlását, és azt, hogy egyre nehezebben veszem a szakma fizikai nehézségeit. Vagyis gondolnom kell arra, hogy mit fogok majd kezdeni az életemmel, ha már nem tudok annyit kerámiázni. Másfelől szeretnék minőségi kikapcsolódási lehetőséget biztosítani gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Hiszen látom, hogy mennyire jól érzik magukat, amíg megfestenek egy-egy bögrét vagy kerámiacicát. A nagyobbak kikapcsolódnak, a kicsiknek fejlődik a koncentrációs képességük és a kézügyességük. Ráadásul kétszeres élményről van szó: örülnek, amikor elkészítik a saját bögréjüket, és boldogok, amikor három nap múlva kiégetve hazaviszik az alkotásukat.
– Szeret kockáztatni, időnként új dolgokba kezdeni?
– Időnként igen, de kettőnk közül én vagyok a stabilabb ember. Már több mint negyven éve keramikus vagyok, és nem is szeretnék más lenni. István ezzel szemben sokkal változékonyabb, pörgősebb. Ő zeneszerzőként kezdte, aztán zenei vezetője lett a Veszprémi Petőfi Színháznak, a Nemzeti Színháznak, alapítója a Művészetek Völgyének, majd igazgatója az Új Színháznak, és most a Zsolnay-negyed ügyvezetője. Neki drasztikusabb megújulásokra van szüksége, mint nekem, de én nagyon szeretem ezért. Nem tudnám elképzelni az életemet egy olyan férfi mellett, aki nem képes változtatni.
– Ennyi munka mellett hogyan jutott ideje Márta Istvánnak a családjára?
– Hát igen, a mi életünk ebből a szempontból sem volt átlagos. A családi dolgok szervezése, a gyerekek mindennapjainak intézése nagyrészt rám hárult. Ő akkor tudott besegíteni, amikor az ideje engedte. Mivel szeretem, el kellett fogadnom azt, hogy számára a munka áll az első helyen. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a gyerekek, vagy én ne lennénk fontosak, de neki a munka az élete. Ebből leginkább azt nehéz tolerálni, hogy két hétre előre sosem tervezhetünk semmit.
– Amikor esténként vagy hétvégenként van egy kis idejük, mit csinálnak a legszívesebben?
– Egyetlen dolgot elég nehéz lenne kiemelnem, mivel a munkát leszámítva szinte mindent közösen csinálunk. Ám – mostanában – aki leginkább kitölti az életünket, az a hatéves unokánk, Janka. Időnk jelentős részét vele töltjük. Emellett szeretünk utazni, és szenvedélyes Scrabble játékosok vagyunk. Nagy csatákat vívunk egymással.
– Ki szokott nyerni?
– Ha őszinte akarok lenni, akkor hatvan százalékban ő, de csak suttogva jegyzem meg, hogy néha hozzásegítem a győzelemhez. Neki fontos, hogy nyerjen, nekem pedig kevésbé, ezért időnként manipulálom a meccset.
– Közel negyven év házasság alatt biztosan sok mindenen átmentek már, mégis együtt vannak, és láthatóan boldogok. Mi a titok?
– Ezen már én is sokat gondolkoztam. Nyilván örök érvényű bölcsességgel nem tudok szolgálni, de azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog, hogy mindig tudjunk újat mondani, hogy sok évnyi házasság után is érdekesek maradjunk egymásnak. Én is próbálok eszerint élni, és Istvánnak is nagyon szeretem ezt a tulajdonságát. Mindig kitalál valami újat, és nem várja meg, amíg belefásul egy-egy helyzetbe. Emellett, bár elcsépelten hangozhat, a kölcsönös tiszteleten és szereteten alapul minden. El kell fogadnunk a másikat olyannak, amilyen, és ez talán a legnehezebb feladat.
