Mindannyiunknak van legalább egy ’56-os története, amely valamiért személyesebb, mint a történelemkönyvekben leírtak. Édesapákról, akik ott voltak Budapesten a Kossuth téren, nagyapákról, akik kizavarták a párttitkárt a falu kultúrházából, anyákról, feleségekről, akik hetekig izgultak, vajon viszontlátják-e még fiaikat, férjeiket.
Kékessy Györgyé is egy ilyen személyes történet október 23-áról. Valamiért mégis távol áll a legtöbbünk „ötvenhatos” családi legendáriumának fejezeteitől. Mindjárt két október 23-a is szerepel benne, másrészt – és ez ritka – nem keserű a vége, nincs tragédia. „Happy End” – ahogy Amerikában mondani szokás. Ő mesélte (írta le) nekem:
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után közel 250 000 ember kényszerült elhagyni az országot november és december folyamán. A menekültek java része fiatal diákok, katonák, munkások és családosok voltak. Ausztria ezt a menekült áradatot különböző táborokban helyezte el. A magyar katonák (közel 1000 fő) egy Salzburg melletti, egykori amerikai military táborban, camp roarderben kaptak helyet. Innen másfél hónap múlva gyorsított eljárással már könnyű volt az Egyesült Államokba jutni. Amerika örömmel fogadta ezeket az egészséges, tettre kész fiatal embereket. Alig kezdtük meg új életünket a befogadó országban, egy évre rá besoroztak minket az amerikai hadseregbe. Így lettünk „két ország katonái”. Sebaj, fiatalok voltunk, telt az időnkből. A fegyvernemet, ahol szolgálni kívántunk, szabadon választhattuk meg. Én az ejtőernyősöket választottam, hiszen akkor sportként tekintettem rá. A híres ’screaming eagles’ 101-st airborn division hadosztályhoz kerültem, melynek jelvénye a jól ismert fehér sas fej és kiknek elődei 1944 júniusában, a normandiai partraszállásban (’d day’) is részt vettek. Bázisunk, a Fort Campbell Kentucky és Tennessee államok határán volt. Ebben az ejtőernyős hadosztályban 40 magyar fiú szolgált, kiknek fele már Magyarországon is katonaként vett részt az október és novemberi harcokban.
Kékessy György, az amerikai hadsereg ejtőernyőseként
Három évvel később, 1959 októberében háromnapos hadgyakorlaton voltunk. Egyszercsak láttam, hogy egy jeep közeledik és tőlem nem messze állt meg. Engem keresett. Gyanúsnak tűnt, hogy a gépjármű túl tiszta volt, kiderült, a főparancsnokságról jött. Fogalmam sem volt, hogy miért jött éppen értem, a sofőr sem tudta. A főparancsnokságra érve láttam, hogy ott már több magyar bajtársam gyülekezik. Leszállva kérdeztem őket, hogy mi történik ?
„- Hát nem tudod ?! Holnap lesz október 23-a !
– Tényleg!”
Miután a többiek is megérkeztek, felsorakoztunk, kijött Westmorland tábornok (a későbbi vietnami főparancsnok) s Így szólt hozzánk: ”Soldiers ! Ti nem csak amerikai katonák vagytok, hanem magyarok is ! Holnap lesz három éve hogy fellázadtatok a szovjet megszállók ellen s bátrak voltatok a világ legnagyobb hadseregével harcba szállni. Amerika akkor nem segített titeket, noha csapataink a német/osztrák határon voltak felsorakozva, várták az indulásra szóló parancsot. Kérést kaptam a chicagoi magyar szabadságharcos szövetség elnökétől, hogy engedjem el a hadosztályomban szolgáló magyar származású amerikai katonákat, hogy azok részt vehessenek a Chicagoban rendezendő október 23-i ünnepélyen. Kérésének örömmel teszek eleget, hisz’ nagyra becsülöm a bátor magyar nemzetet. Még ma este indultok, szabályos katonai menetben, konvojban, csapatzászlókkal, a katonai előírásoknak megfelelően.”
Ez volt a tábornok utasítása. Ezután rendbe szedtük magunkat, kimenő egyenruhát öltöttünk. Tíz katonai személygépkocsi állt rendelkezésünkre, elsőn az amerikai zászló, másodikon a hadosztály (a 101-st airborn division) zászlaja, majd egy csapatzászló. A negyven magyar fiú felsorakozott s engedélyt kapott az indulásra. Beültünk. A konvoj megindult és mi nagyon büszkék voltunk. Az úton Kossuth nótákat énekeltünk vagy magyar katonadalokat, hogy az idő jobban teljen. Egész éjjel utaztunk, néhol a helyi rendőrség kísért át forgalmasabb helyeken. Chicagoba az ünnepély helyszínére, néhány perc késéssel érkeztünk, így a konvoj leparkolása után csendes vezényszavakkal foglaltuk el a részünkre kijelölt helyet. Nekem úgy tűnt, hogy több ezer ember lehetett jelen, főleg magyarok. A főrendező közölte, hogy egy amerikai katonai egység érkezett és részt vesz az ünnepélyen. Fegyelmezetten végig hallgattuk a programot, majd a végén a magyar himnusz következett, amit mi természetesen az ’attention’! Vezényszó után, szalutálva énekeltünk. A jelenlévő magyar közönség szinte szájtátva nézte, hogy a negyven amerikai katona mind tudja és énekli a magyar himnuszt. Igen, mert addig nem látszott rajtunk, hogy legbelül mi mind magyarok voltunk !
Köszönjük Tábornok Úr, major general W. C. Westmoreland, köszönjük Amerika a szabadságot és ezt a szép ünnepélyt három évvel dicsőséges ’56-os szabadságharcunk után.
Kékessy György
Kékessy György (Gyuri bátyja’) manapság a családja régi Tisza-parti villájában él, abban a házban amelyet visszavásárolt magának, amikor néhány évvel a rendszerváltás után hazaköltözött Magyarországra. Ha nem a családját vagy magas rangú amerikai diplomatákat lát vendégül, hozzám hasonló fiatal túrázókat fogad otthonában.
