Bár csak két éve létezik, a Nappali kávézó villámgyorsan több régi beülős Király utcai hely mellett fogalommá vált a pécsi fiatalok körében. Szép Tamást, az egyik tulajdonost kérdeztük arról, mennyire nehéz manapság kávézót üzemeltetni, hogyan fér bele öt gyerek nevelése hivatásába, s hogyan lett eredeti szakmájából, a fotózásból hobbi.
– A Nappaliban ülünk, hiszen most is dolgozol. Természetesnek tartod, hogy beállsz a pult mögé, felszolgálsz tulajdonosként is?
– Igyekszem 3-4 napot bent lenni,ha tudok, többet is. Tulajdonostársammal, Felcser Dáviddal és három kedves kolléganőnkkel visszük a pultot. Lehetne másképp is csinálni, de mi azt a fajta cégvezetési formát szeretjük, amikor belefolyunk a munkálatokba, mint bárki más a pultosok közül.
– Két éve indultatok, nem feltétlenül a legkedvezőbb piaci körülmények között. Miért vágtatok bele?
– Már korábban megnyitottam a Nappali felett egy kis ifjúsági szállót, a Nap Hostelt. Úgy éreztem, ehhez jól passzolna egy kis bár, kávézó, s a földszinti üzlethelyiség is alkalmasnak tűnt. Meg kellett viszont várni, amíg felszabadul a hely; amikor ez megtörtént, belevágtunk. Ekkor 2011-et írtunk, az EKF-ből megmaradt optimizmus még élt a városban.
– Pedig nem is vendéglátósnak készültél…
– A családban nincs is vendéglátós, szüleim közgazdasági, pénzügyi területen dolgoztak. Én sem készültem erre, hiszen fényképész szakmával rendelkezem; a fotózás volt mindig is az álmom. Hamar kiderült viszont, hogy nem egyszerű fényképezésből megélni. Úgyhogy a vendéglátást először kényszerként, megélhetési formaként, majd kedvelt foglalkozásként éltem meg. Mára ez vált a hivatásommá.
– Mennyi maradt a fényképészetből?
– Kevés időm van rá, de azért volt néhány kiállítás az elmúlt években, amin részt vettem. Próbálok, amennyire lehet, aktív lenni, de ez a család és a munka mellett egyre nehezebb.
– Nem Pécsen kezdted a pályádat, miért itt állapodtál meg?
– Először 1997-ben mentem ki barátnőmmel, későbbi feleségemmel Spanyolországba, s ott próbáltunk kalandvágyszerűen munkát keresni. Összesen mintegy négy évet töltöttünk el ott, több szezonra tagolva, majd Pesten kezdtem dolgozni a vendéglátásban, aztán egy hostelben 2005-től. Családommal ugyan mindvégig itt éltünk, de a munka miatt sokat voltam távol. Csak 2008-ban kerültem vissza Pécsre, elsősorban mert megszülettek gyermekeim, s véget kellett vetni az ingázásoknak. El kellett határoznunk, hogy hol éljünk, s kézenfekvő volt, hogy ott, ahonnan jöttünk. Tehát elsősorban a lokálpatriotizmus és a nagyszülők, a család közelsége miatt döntöttünk így.
– Hogyan lehet összeegyeztetni a vendéglátást a családdal, az öt gyermeked nevelésével?
– Nagyon nehezen, viszont az idők során a feleségemmel felállítottunk egy működő munkamódszert. Mivel most Pécsváradon élünk, azt találtuk ki, hogy 3-4 napot folyamatosan Pécsen töltök, itt is alszom, míg a maradék 3-4 napot 100 százalékban a családommal töltöm. Ez a pesti ingázós időkben is így működött. Így az intenzivitás mindkét területen megmarad.
– Ők is követnek majd a vendéglátásban?
– Nem tudom. Abban segítem őket, hogy megtalálják saját személyiségüknek legmegfelelőbb hivatást, és abban majd maximálisan támogatom őket, de nem határozok meg számukra semmilyen konkrét utat.
– Milyen terveid álmaid vannak még?
– Szerencsére a Nappali népszerű hely lett, s olykor kezd kicsi lenni. Ezért ha lehetőségünk lesz rá, bővülni szeretnénk. Hosszútávon az ideális pedig az lenne, ha sikerülne elköltözni egy nagyobb ingatlanba, amely már lehetőleg nem is bérlemény, hanem saját tulajdon lenne. Meglátjuk, milyen lehetőségeink lesznek ezzel kapcsolatban. Addig is folytatódik a Nappali megszokott „kultúrmissziója”, sok programmal, egy otthonos közösségi helyként, ahogy eddig is megszokhattuk.
