Közvetlen, mosolygós és gyönyörű. Első pillantásra ennyit állapítottam meg Teszlák Nikolettről a Pannon Filharmonikusok sajtótájékoztatóján. Csak akkor kaptam fel a fejem és vettem alaposabban szemügyre a fiatal lányt, amikor kiderült, esélyegyenlőségi referensként dolgozik a pécsi zenekarnál.
– Hozzám hasonlóan mások sem kapcsolnak elsőre?
– Igen, az embereknek általában nem szokott azonnal feltűnni, hogy a jobb karom végtaghiányos. Ennek több oka van: egyfelől, mert bizonyos helyzetekben nincs annyira szem előtt a kezem, másfelől nem csinálok ebből akkora ügyet, mint azt sokan gondolnák.
– Jellemzően döbbenet követi a felismerést?
– Az emberek inkább zavarba jönnek és szabadkoznak, hogy jaj, ne haragudj, nem láttam, vagy nem tudtam. Felesleges mentegetőzni – szerintem a sorstársaim nevében is mondhatom -, nem akarunk senkinek lelkiismeret-furdalást vagy kényelmetlenséget okozni. Egyszerűen csak azt szeretnénk, hogy ugyanúgy kezeljenek minket, mint a teljesen egészséges embereket. Ha kíváncsiak, merjenek kérdezni, szívesen válaszolok, felőlem akár meg is vizsgálhatják a karomat (nevet), úgy legalább mindenre választ kapnak. Sokkal szívesebben beszélgetek egy olyan valakivel, aki már felmérte a terepet velem kapcsolatban.
– Észrevettem, hogy egyfolytában mosolyogsz. Szerinted minek köszönhető ez a pozitív kisugárzás?
– Valószínűleg a neveltetésemnek. A szüleim arra tanítottak, hogy fogadjam el önmagam és ne szégyelljem, hogy nem vagyok teljesen egészséges. Három bátyám van, de anyukám kiskoromban sem kivételezett velem. Mivel nálam a végtaghiány születési rendellenesség, ezért meg kellett tanulnom ezzel a helyzettel együtt élni. Szóval óvodásként sokszor leküldött a szomszédos boltba egy kiló kenyérért, amit aztán egyedül kellett felhoznom. És hogy miért volt erre szükség? Azért, hogy képes legyek kezelni a konfliktusokat, megoldani a problémákat és megküzdeni a nehézségekkel.
– Akkor most biztosan hálás vagy a szüleidnek, hiszen egyszerre végzed a jogot és dolgozol a Filharmonikusoknál…
– Igen, szükség van a kitartásomra és az erőmre, hogy mindkét helyen egyszerre helytálljak. A jogi asszisztens képzést már elvégeztem, és most taposom a negyedik szemesztert az egyetemen. Ráadásul jelenleg vizsgaidőszak van, úgyhogy elég zsúfoltak a napjaim: dolgozom, tanulok és házimunkát végzek.
– Ha már a munkánál tartunk, pontosan mi a feladatod a zenekarnál?
– Tulajdonképpen én vagyok az összekötő kapocs a hátrányos helyzetű csoportok és a Pannon Filharmonikusok között. Az együttes ugyanis célul tűzte ki, hogy mindenkihez eljuttatja a komolyzenét. Azt szeretnék, ha a fogyatékkal élő, vagy szociálisan rászoruló egyének is eljutnánk a hangversenyeikre. Több programsorozatot is bekapcsoltunk az érintett társadalmi csoportok támogatásába. Egyfelől újra elindult a Még egy esély! sorozat, melyen a fogyatékkal élők és a szociálisan rászorulók térítésmentesen látogathatják a hangversenyek kijelölt főpróbáit. Másfelől hátrányos helyzetű településekkel is felvettük a kapcsolatot, akik szervezetten gyerekeket utaztatnak az együttes Segítség, komolyzene! című interaktív beavató sorozatára. Az érintettek számára rendkívül kedvezményes jegyárat biztosít a zenekar. De ez még csak a kezdet, szeretnénk minél több helyre eljutni és minél több rászorulónak segíteni.
– Az egyik közösségi portálon profi fotókat is látni rólad. Talán modellként is kipróbáltad magad?
– Volt rá példa. Görögországban élő külföldi barátaim készítették a fényképeket elsősorban önbizalom-növelés céljából. Ők alapítványi segítséggel kifejezetten végtaghiányos emberekről készítenek portfóliót azért, hogy bebizonyítsák, a fogyatékkal élők is szépek, és teljes értékűek . Magam is így ismerkedtem meg velük, azóta pedig én vagyok a magyarországi kapcsolattartójuk. Ez azt jelenti, hogy megkeresek végtaghiányos embereket, volna-e kedvük egy fotózáshoz. Az alapítványon keresztül a repülőjegyet és a szállást is biztosítják.
– Ez is egy módja annak, hogy a társadalom elfogadja a fogyatékkal élőket. De szerinted mit kellene még tenni ahhoz, hogy teljesen integrálódni tudjanak?
– Rengeteg mindent, és akkor most az infrastrukturális feltételekről nem is beszélnék. Jó lenne például ha az egészséges és a fogyatékkal élő gyerekek egy óvodába és iskolába járhatnának, így sokkal könnyebben elfogadnák a másságot. Többször elgondolkodtam azon, mit szólnának az emberek, ha engem beállítanának mondjuk egy étterembe kiszolgálni. Szerintem kapnék hideget, meleget. Egyesek még mindig azt hiszik, hogy a „betegségünk” fertőző… Azért az már komoly előrelépés, hogy a munkahelyek támogatást kapnak a megváltozott munkaképességű alkalmazottak után, így legalább a felnőtt kollégák szembesülnek a problémával.
[note note_color=”#b63a58″ text_color=”#fbf9f9″]Nincs lehetetlen…
Nikinek szinte egyáltalán nincs szüksége segítségre a mindennapi életben. Horgol, sminkel, körmöt fest, süt-főz, sőt gyors- és gépírni is megtanult. A fiatal lány tehát köszöni szépen, jól van, nem kér a sajnálatból. Életében eddig csak egyszer fordult elő, hogy valaki kételkedett a képességeiben, de Niki ekkor is bizonyított.
– Mielőtt nekiálltam volna a jogosítvány megszerzésének, el kellett mennem a Közlekedési Felügyelethez, ahol egy szakértő elmondta, milyen feltételek és szabályok mentén vezethetek autót. Amikor meglátott azt mondta, csak automata váltós kocsit engedélyez, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy sérült jobb karral képes leszek kezelni a sebváltót. Erre én közöltem, hogy ez így nem lesz jó, szeretnék rendes autón is megtanulni vezetni, hiszen ki tudja, mit hoz az élet. Ám a szakértő csak a fejét csóválta.
A lány ennek dacára sem adta fel, csináltatott magának egy művégtagot, majd szólt a szakértőnek, hogy üljön be mellé, és nézze meg, mit tud. A bemutató eredményesnek bizonyult, mert Niki azóta is rendszeresen vezeti párja manuális sebességváltós autóját. [/note]
