Már elsős hallgatóként a kezdőcsapat tagja volt, majdnem tökéletes az átlaga, így ő korrepetálja amerikai csapattársait, imádja a napsütötte Floridát, de a gyorskajától kiborul. Hiányzik neki a családja és olykor a fél karját odaadná édesanyja főztjéért. A 22 éves Lábady Zsófia három éve él Floridában, ő Iványi Dalma óta a második pécsi kosaras aki egy ösztöndíjprogram keretében Miamiban töltheti egyetemi éveit.
– A PVSK Utánpótlás Szakosztályánál voltál igazolt játékos. Hogyan jutottál ki Floridába?
– A Tiborc utcai iskolában kezdtem kosárlabdázni Bérczy Gabriella tanárnőnél, innen kerültem a PVSK korosztályos utánpótlás csapataihoz, ahol többek között Gelencsér György, Debreceni Eszter és Zseljko Djokics voltak az edzőim. Régóta foglalkoztatott a külföldi tanulás gondolata, mivel sem a sportot, sem pedig a tanulmányaimat nem szerettem volna feladni. Az Egyesült Államok kézenfekvő megoldásnak tűnt ebből a szempontból, így felvettem a kapcsolatot a Florida International Universityvel.
– Milyen érzés ugyanannak az egyetemnek a csapatában játszani, ahol Iványi Dalma, a pécsi kosaras legenda is lediplomázott?
– Iványi Dalma már a döntés meghozatalában is rengeteget segített. Szívesen állt rendelkezésemre, amikor az itteni életről próbáltam informálódni. Szintén érdekes és nagyon jó érzés, hogy ugyanazokkal az edzőkkel dolgozhatok én is most, mint tette azt Dalma pár éve. Az arénában még mindig ott lóg a visszavonultatott meze, az edzők irodájában pedig mindig jó érzés tölt el, amikor meglátom az általa nyert kitüntetések egyikét a falon vagy a vitrinben. Néha még edzéseken is elő szokták őt hozni példaként, különösen amikor az irányítóknak próbál meg az edző hasznos utasításokat adni.
– Hogyan tudsz érvényesülni magyarként a sok amerikai és külföldi játékos között?
– Akik ismernek, tudják, hogy nekem nem a pontszerzés a legnagyobb erősségem. Sokkal inkább a „piszkos munka” hárul rám a csapatban. A stabil védekezés, labdaszerzések, lepattanók megszerzése az, ami miatt az edzők rengeteg bizalmat szavaznak nekem. Ennek köszönhetem azt, hogy szinte egyedüli játékosként már elsős korom óta a kezdő ötösben kaptam helyet.
– Melyik volt a legemlékezetesebb kinti mérkőzésed?
– A legemlékezetesebb mérkőzésem a tavalyi szezonban volt, ahol hazai pályán vertük meg a jóval esélyesebbnek tartott Iowa együttesét egy utolsó másodperces kosárral. Csapattársam, Jerica Coley szerezte azt a bizonyos utolsó kosarat, amit azóta is számtalanszor emlegetünk, bizony még az ESPN-en (amerikai sportcsatorna) is ritkán lát olyat az ember.
– Mesélj egy kicsit az egyetemről, mit tanulsz pontosan?
– Accounting-International Business kettősdiplomát csinálok, ami egy szokatlan párosítás. Sportolók hajlamosak könnyebb szakot választani, de én úgy gondoltam, hogy szeretnék egy olyan diplomát szerezni, ami versenyképessé tesz a jövőben. Hozzá kell tennem, hogy nem egyszerű a sok tanulást összeegyeztetni az utazásokkal, edzésekkel, meccsekkel de az egyetem és a professzorok többsége segítőkészen áll hozzá a dolgokhoz. Ami külön büszkeséggel tölt el, hogy a kezdeti nyelvi nehézségek ellenére rendkívül jól megy a tanulás. Gyakran az amerikai csapattársaim is hozzám fordulnak segítségért legyen szó matekról vagy akár angolról is.
– Voltak olyan furcsa szokások, amiket nehezen tettél magadévá, amiből humoros helyzetek adódtak?
– Köztudott, hogy az amerikaiak nagyon szeretik a gyorséttermeket, képesek lennének minden nap hamburgert ebédelni. A kezdeti időkben az amerikai csapattársaim tátott szájjal néztek rám, amikor a csirkét vagy a pizzát evőeszközzel ettem, nem pedig puszta kézzel. Ami szintén különböző, hogy míg az európaiak az öltözőben gond nélkül átöltöznek a csapattársaik előtt, addig az amerikai csapattársaink furcsán néznek ránk és bemennek a WC-fülkébe átöltözni. Ezzel sokat szoktuk ugratni egymást, de azt hiszem, már kezdenek hozzászokni, hogy mi az öltözőt valóban öltözésre használjuk.
– Ha már említetted az ételeket, azokkal mennyire vagy elégedett, főleg így, sportolóként?
– Sajnos nem vagyok igazán kibékülve az itteni étekkel. Ami nagyon nincs rendjén, hogy Amerikában vagy eszik olcsón az ember „junk food”-ot, vagy pedig kiad egy vagyont minőségi ételre. Sajnos nincs igazán középút. Mivel én nem vagyok egy konyhatündér, ezért többnyire kihasználom azt, hogy az ösztöndíjam fedezi az étkezésünket a campuson. Ez lehetővé teszi, hogy változatosan és a körülményekhez képest egészségesen étkezzek. Ennek ellenére szörnyen hiányoznak az édesanyám által készített ételek, különösen a levesek, amiben az amerikai konyha annyira nem remekel. Néha pedig a fél kezemet odaadnám egy jó kakaóscsigáért is…
[note note_color=”#7b85f5″]Néhány évig biztosan nem költözik haza
Zsófi elsőként szeretné megszerezni kettős diplomáját, ami, ha minden jól megy, hamarosan sikerül is neki. Mivel az ösztöndíj négy évre szól, ezért a fennmaradó 1-2 szemeszterben megpróbál még egy alapdiplomát szerezni pénzügyből, vagy elkezdi a mesterképzést itt. Ezután Ausztráliában vagy ösztöndíjjal egy neves amerikai egyetemen folytatná tanulmányait, utóbbira majdnem tökéletes átlaga miatt minden esélye megvan. Ám Zsófi nem csak tanulni, hanem dolgozni is szeretne külföldön, az accounting (könyvelés) egyre inkább hiányszakma a nemzetek jelentős többségében, így elég jó kilátásai vannak arra, hogy állást találjon az Egyesült Államokban, Ausztráliában vagy valahol Európában. [/note]
