A pécsi vásártér legérdekesebb része minden bizonnyal a zsibvásár. Lehet ott kapni mindent, lézernyomtatótól és mosógéptől kezdve babafejekig, használt és olvashatatlan CD-lemezekig, fél pár zoknin keresztül az atomrakétákig, tényleg mindent. A „Mindent el lehet adni” rovat keretén belül ellátogattunk a Dél-Dunántúl legeklektikusabb kincsesbányájába, hogy szemügyre vegyük a legfurcsább portékákat, és hogy megismerjük a mögöttük álló embereket.
Bemutatjuk a pécsi zsibvásár legnagyobb antikvitásgyűjtő kereskedőjét, aki nevét ugyan érthető üzleti okokból elhallgatja, de a vásár antikosaiért még így is teljes mellszélességgel kiáll. A régiségárusok érdekvédelmi harcosa ő, aki több mint 20 vásározással eltöltött év után határozottan állítja, hogy az elmúlt időszakban a vásár nagy változásokon ment keresztül.
Először is – meséli lelkesen kis birodalma közepéről – komoly gondot jelent, hogy a gazdasági válság óta már a külföldiek is inkább csak nézelődni jönnek el, nem pedig vásárolni. A „régi szép időkben” még tudni lehetett – teszi hozzá –, hogy milyen antik bútorokért lelkesednek a németek, az olaszok, a hollandok, az osztrákok, sőt még az amerikaiak is.
Ma már ez nincs így – mondja szomorúan –, a kereslet-kínálat ugyanis teljesen kiszámíthatatlanná vált. Épp ezért nehéz is eladni a 20 év alatt összegyűjtött portékáit, melyek között a több százezer forintot érő ’50-es és ’60-as évekbeli bútoroktól és a kerti angyalka- és szentszobroktól kezdve az egyedi sorszámú Zsolnay-téglákon és „szalonnázó parasztokon” át megtalálható minden, egészen a békebeli atombiztos páncélszekrényig.
A törzsvendégek kora lejárt – mondja elkeseredetten – ma már csak néhány külföldi keres olcsó bútorokat, de mostanában még ők is elmaradoznak. A gond az – teszi hozzá a szakértők magabiztosságával –, hogy az emberek nem értik, és nem ismerik fel a régiségek igazi értékét és szépségét. Ma már mindenki csak eladni akarja a padláson porosodó ezeréves dolgait, venni senki sem szeretne.
Az ’50-es évekbeli patinás komód (25,000 Ft) és vitrin (60,000 Ft), vagy a ’60-as évekből származó gyönyörű íróasztal (20,000 Ft) tehát ma már senkit nem érdekel, az antikvitással foglalkozó árusok pedig ezért szerinte rövid időn belül el fognak tűnni a vásárból. Abból a vásárból, ami lényegében a zsibvásár antikosainak köszönheti nemzetközi hírnevét.
A használt háztartási gépek a régiségekkel szemben viszont nagyon mennek, épp ezért ő is árul centrifugát, mérleget, és hasonló dolgokat, melyek csak még jobban hangsúlyozzák a placc eklektikusságát.
Véleménye szerint a vásárt üzemeltetők hibát követtek el azzal, hogy csütörtökre és vasárnapra tolták ki a „nagyvásárt”, mivel a külföldieknek – akikből sok árus élt meg – ezért nem éri meg eljönni Pécsre, hisz a két vásár közt lévő napokat nem akarják semmittevéssel eltölteni. Épp ezért úgy gondolja, hogy jövedelmezőbb és praktikusabb lenne, ha egymáshoz közelebb eső napokon lenne a híres „nagyvásár”.
Emellett kifejtette, hogy a vásár azért is vesztett mára a népszerűségéből, mert nincs jó reklámja. Ha például – gondolkodik hangosan – a Harkányban nyaraló rengeteg turistát egy-egy városnézés alkalmával elhoznák a pécsi vásárba, az meg tudná dobni bevételt, valamint remek hírverést is jelentene.
