„Hozzon a muzsika boldogságot az emberiségnek, gazdagítsa szellemi életét, segítsen az emberiségnek a szenvedés könnyebb elviselésében, s a földi élet örömének aktívabb és teljesebb átélésében!” Dmitrij Sosztakovicsnak az 1975-ös első zenei világnapra, Yehudi Menuhin felkérésére írott gondolatai jutottak eszembe a Pannon Filharmonikusok október 1-jén a Pécsi Nemzeti Színházban megtartott „Zene a Zenéért” díszhangversenyét hallgatva.
(Fotó: Bublik Róbert)
Merthogy a pécsi zenekar már eddig is sokszor „hozott boldogságot” a pécsi közönségnek, s ezzel a mostani koncerttel is segített a „szenvedés könnyebb elviselésében”. Különösen annak első részében, de a „földi élet örömének aktívabb és teljesebb átélésében” is részesített a második részben elhangzott Beethoven 7. szimfónia Peskó Zoltán vezényelte remek előadása által.
Az igazat megvallva, kicsit aggódtam, hogy a zene világnapi kezdeményezés vajon a szomorú Berg hegedűversenyben nem érzi-e majd a komolyzene legfőbb jellemzőjének, hogy az tényleg csak „szomorú zene”? Aggodalmam azonban elsősorban a kiváló előadás miatt túlzott volt, s ebben a remek teljesítményt nyújtó pécsi zenekar mellett a fő érdem az est szólistájáé, Guy Braunsteiné.
A Berlini Filharmonikusok Tel-Avivban született koncertmestere Dvorák f-moll románcát líraian romantikus hanggal szólaltatta meg. Alban Berg Mahler özvegyének lánya emlékére írott hegedűversenye pedig összetett szépséggel szólt Braunstein vonója alól.
Ehhez a pécsi zenekar Peskó Zoltán vezetésével minden, a gyász, az elmúlás fájdalmával való szembenézésből eredeztethető dráma és küzdés hangjait precízen hozzáadta. A katarzist természetesen most is a bachi tradíciót felidéző korál és a Mahlert idéző záró rész jelentette. Ráadásként a szólista Bach d-moll partitájának Sarabande-ját adta elő. A kiszivárgott hírek szerint eredetileg tervezett zenekaros Beethoven F-dúr románc viszont elmaradt.
A kárpótlást Beethoven – Wagner által a „tánc apoteózisának” nevezett – 7. A-dúr szimfóniájának ragyogó előadása jelentette. Guy Braunstein beült a hegedűsök közé, ami szokatlanul kedves gesztus egy szólistától. Peskó karnagy felfogása – néha vezénylési stílusa ellenében is – alapvetően jól domborította ki Beethoven zenéjének életerőt sugárzó, optimista karaktereit, de a lassú tételben is felmutatott ritkán hallható dinamikai megoldásokat is.
Némileg folytatva az évadnyitó Eroica-előadásnál tapasztaltakat, azt mondhatjuk, hogy ezúttal is túlzásoktól mentes, inkább a klasszikus hagyományok határait kibővítő előadást hallottunk. Ezúttal a fa- és rézfúvósok, valamint az üstdobos, Szabó Ferenc teljesítménye emelkedett ki.
Kovács Attila írása.
