Több mint ötezer ember előtt vonult a színpadra Eszteri Zsófia és modellje a londoni Royal Albert Hall-ban. A pécsi Dudás-Hajas Szalon fodrászát ötszázezer jelentkező közül válogatták be a legjobb huszonöt közé a Visionary Award elnevezésű nemzetközi megmérettetésen.
– A versenyen csak egyetlen fodrász nyerhetett, és végül nem a ti csapatotok kapta az elsőnek járó kupát. Elkeseredtetek kicsit?
– Egyáltalán nem, már önmagában az, hogy a több százezer pályamunka közül egyetlen magyarként az én alkotásomat is beválogatták a legjobb huszonötbe, hatalmas dicsőség nekem. Természetesen jó lett volna nyerni, de nem bánkódunk. Egyébként egy ideig azt hittük, hogy mi leszünk az elsők, egyrészt mert a modellünk megjelenése nagyon különbözött a többiek munkájától, másrészt mert elég sok pozitív visszajelzést kaptunk a többi versenyzőtől is. Volt, aki odajött megdicsérni, hogy milyen gyönyörű a munkánk, és többen fényképezkedtek is Borkával.
– Hogy érted, hogy a ti munkátok nagyon másmilyen volt?
– Az összes versenyző épített frizurákat készített, ami azt jelenti, hogy a saját haj csupán az alkotás töredéke. Valójában egy egész „szobrot”, egy külön kis világot építettek a modellek fejére, már-már kissé túlzásokba is esett mindenki. Ettől függetlenül én akkor sem csinálnék semmit másként, ha tudnám, hogy a többi versenyző ilyen munkákkal nevez. Nekünk az volt a koncepciónk, hogy Borka saját szépségét hangsúlyozzuk, alternatív de egyben letisztult módon, és ezt tökéletesen sikerült megvalósítani szerintem.
[box title=”A csapat tagjai” box_color=”#dfbed2″]
Modell: Belénessy Borka
Haj: Eszteri Zsófia
Smink: Skrionya Sára
Ruha: Eszteri Borbála[/box]
– Milyen érzés volt egy ilyen léptékű világversenyen részt venni?
– Nagyon nehéz szavakba önteni az élményt. A próbák alatt ugyan láttam, hogy milyen hatalmas a csarnok, és hogy öt emelet magasan emberek fognak ülni, de egészen a show kezdetéig nem tudtam felmérni, hogy milyen lesz majd. Aztán amikor közelgett a pillanat, hogy ki kell lépnünk a kifutóra, akkor elfogott az izgalom, a backstage-ből kinézve csak az ordítozó tömeget érzékeltem és hogy tele van az egész aréna, mozdulni nem lehetett, mint egy focimeccsen. Na, akkor azért átfutott az agyamon, hogy „Jézusom, ide fogok kimenni két perc múlva!?”. Nagyon durva volt, de amikor kiléptem a színpadra, akkor megszűnt az iszonyatos izgalom, semmit nem láttam, ugyanis úgy elvakítottak a reflektorok és a vakuk, csak az őrjöngést és a tapsot hallottam.
– Ahogy mondtad is, hatalmas élmény volt a Royal Albert Hall-ban színpadra lépni. Jövőre is benevezel?
– Nem tudom, egyelőre meg kell emésztenem ezt a jó értelemben vett „sokkot”. Lehet, hogy jövőre megint belevágok, de megmondom őszintén, hogy az elmúlt két hónap fizikailag és lelkileg is meglehetősen feszített volt. Persze szuper volt dolgozni a megvalósításon, és csodálatos érzés volt bezsebelni a sok elismerést, de kicsit elfáradtam, úgyhogy majd meglátom mi lesz jövőre, egyelőre pihenek.
