A pécsi vásártér legérdekesebb része minden bizonnyal a zsibvásár. Lehet ott kapni mindent, lézernyomtatótól és mosógéptől kezdve babafejekig, használt és olvashatatlan CD-lemezekig, fél pár zoknin keresztül az atomrakétákig, tényleg mindent. A „Mindent el lehet adni” rovat keretén belül ellátogattunk a Dél-Dunántúl legeklektikusabb kincsesbányájába, hogy szemügyre vegyük a legfurcsább portékákat, és hogy megismerjük a mögöttük álló embereket. – Valamikor négy szomszédos faluban csak nekem volt egyedül traktorom, ma már az sincsen – kezdi élete történetét a zsibi egyetlen hangszerekre szakosodott kofája. Közel 20 éve ül portékája mellett, annak ellenére, hogy elmondása szerint ma már a vásározás rendkívül drága elfoglaltság lett, ami szerinte a magas helypénzeknek és egyéb bérleti díjaknak köszönhetően már-már meg sem éri az árusoknak.
Eredetileg lakatos a szakmája, de már fiatal korában elragadta a zene világa, lenyűgözte ugyanis a vonósok hangja és felépítése, hogy „egy fadarab hogy adhat ki ilyen szép dallamokat”. Volt egy rövid időszak, amikor még muzsikált is lakodalmakon, de az már – mondja búsan – a múlté.
A zenélést a hangszerek gyűjtésére cserélte, és az évek során igazán komoly kollekciót épített fel. Közel 100 darabos gyűjteményében leginkább hegedűk találhatóak, és néhány tucat gitár, melyek közül csak azt adja el, amik már „nagyon ócskák”. Ebből azonban azért egész szép összegeket lehet összeszedni, mondja – noha a megélhetéshez még ez is kevés, teszi hozzá.
A zenélés önsanyargatás, nagyon nehéz megtanulni, drága, és nem is lehet belőle megélni – mondja. A szőnyegén heverő ezeréves, poros, vásott hegedűket, gitárokat, trombitákat és harmonikákat pedig nem mások veszik, mint pénzszűkében lévő zenészek. Ottlétünkkor is épp egy cigányprímás szemezgetett a kínálatból, de nem talált kedvére való darabot.
Saját bevallása szerint a nála kapható hangszerek azoknak valók csak, akik meg akarnak tanulni zenélni, nem azoknak, akik valami értékeset keresnek. Akadnak ugyan gyűjtők, akik visszatérnek hozzá, és megveszik a törött, régi, gagyi „cigányhegedűket”, de forgalmának tetemes részét leginkább azok alkotják, akik „eldobható” hangszereket keresnek.
Persze akadnak azért nála komolyabb hangszerek is, például egy 1859-es hegedű, amit egy akkoriban elismert prímás gravírozott aláírása díszít. Ez azonban még senkinek nem tetszett meg, ha viszont rábukkan egy műértő, az árát is meg kell majd fizetnie, mert a kofa már megnézte a neten, hogy mennyiért árulnak hasonló darabokat, és az bizony nem kevés.
