Janus Pannonius, Babits Mihály, Csorba Győző – csak pár híres magyar költő, akik egészen szorosan kötődnek Pécshez. Munkásságuk meghatározó a magyar kötlészetben, életművük elvitathatatlan érdemekkel van tele, a város utcái, iskolái, és egyéb intézményei pedig büszkén viselik az ő- és a fenti felsorolásból kihagyottak nevét. De mi a helyzet manapság a pécsi költészet terén?
A kérdés megválaszolásában Fekete Richárd segített nekünk, aki a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Karán tanít irodalmat és médiát, doktori képzése során pedig kortárs magyar költészetet – azon belül pedig Kemény István munkásságát – kutatta. Eddig egy kötete jelent meg 2009-ben, jövőre pedig érkezik az újabb, bányász-verseket tartalmazó könyve.
A fiatal kutató-tanár lapunknak elmondta, hogy szerinte a kortárs pécsi költészetben a mai napig Bertók László és Meliorisz Béla az „abszolút csúcs”, de hát ők már a középnemzedék tagjai. Ebből a generációból sok remek, munkásságukban igen színes és eltérő költő került ki, egyvalami azonban közös bennük, ugyanis egyiküknek sem a költészet a fő profilja. Példának okáért Méhes Károly, Balogh Robert, és Horváth Viktor a költészettel szemben inkább prózaírók, Halmai Tamás pedig inkább értekező prózáiról ismert, noha Fekete szerint a jeles társaságból ő „legköltőbb”. A kortárs- és a pécsi költészet hatalmas tragédiája az – folytatta a kutató –, hogy Csordás Gábor alig ír verseket (a ’80-as évek óta két verseskötete jelent meg). Amikor viszont ír, akkor az kiemelkedő.
A kutató szerint érdekes, szomorú, és megmagyarázhatatlan, hogy az utánuk következő, harmincas korosztály már alig képviselteti magát pécsi költészet területén.
Az ennél is fiatalabb generációból – melybe talán még Fekete is beletartozik – egy nagyon tehetséges, innovatív, fiatal kötlő biztos, hogy van. Mohácsi Balázsra országos szinten is érdemes lesz figyelni, ugyanis okosan, koncepciózusan építi a sajátos versnyelvét. Az ő egyetemi csoporttársai közül pedig sokan nagyon előremutatóan foglalkoznak költészettel, de nem alkotó, hanem teoretikus és kritikai jelleggel.
Fekete friss és üdítő, fontos jelenségnek tartja az országosan is sikert arató slam poetry-mozgalmat, Számára Tengler Gergely jónak, Kövér András megbízhatónak tűnt, a konkrét neveken túl viszont sokkal fontosabb számára, hogy valami „költészethez közeli dolog” tud tömegeket – s ráadásul sok-sok iskolást – megmozgatni és írásra bírni.
Végezetül hozzátette, hogy Pécsett mindezzel együtt is ritkán tűnnek fel kiemelkedő tehetségű költők, legutóbb talán Getto Ferenc volt ilyen, aki a Magyar Írószövetség költészeti- és írói tehetségkutató táborát arany díjazással végezte. Aki pedig ezen az eseményen sikeres, az általában híresebb költővé-íróvá tud válni. Getto azonban sajnálatosan eltávolodott az irodalomtól.
