Az 1001 éjszaka történeteinek ismerős mesevilága közelebb van hozzánk, mint hinnénk. A Gibraltár-szoroson túl ugyanis ott várja a turistákat a Marokkói Királyság. Pécsiként ebbe az országba látogatni egyenértékű egy kiadós kultúrsokkal.
Mielőtt rátérnénk Marokkó turisztikai szempontból négy kiemelkedő városára, fontos néhány általános dolgot megemlíteni a hazánknál nyolcszor nagyobb, 27 milliós országról. Marokkó hivatalos nyelve az arab, de a francia gyarmati hagyományok miatt franciául és Spanyolország közelsége miatt spanyolul is alapvetően mindenhol beszélnek.
Az angolt is használják, de simán előfordulhat, hogy belefutunk olyan helyekbe, ahol például semennyire, akkor viszont jön a „spanyol-francia Activity”, némi helyben magunkra szedett arabbal, amit garantáltan megmosolyognak majd a helyiek – viszont nagyon jó néven veszik a próbálkozásunkat. Az pedig, hogy a legkisebb marokkói utcagyerek is beszél 3-4 nyelven, magyarként bőven irigylésre méltó.
Nem lehet azt mondani Marokkóra, hogy drágább lenne, mint Magyarország, sőt. Az élelmiszer, a helyi dohány, az ásványvíz és rengeteg éttermi kaja árai például bőven a mi áraink alatt vannak. Találhatunk olyan remek helyeket, ahol 1500-2000 forintból degeszre eheti magát két ember.
Minden város tele van kis boltokkal (lényegében pultok épületek ajtajaiban, kapubejárókban, garázsokban), ezekben érdemes feltankolni ásványvízből, hiszen a helyi csapvíz nem életbiztosítás. Míg ezekben boltokban fix árakkal dolgoznak (de rugalmasan), addig szinte minden más alkuképes, már ha piacokon járunk, vagy ha épp taxizunk (nincs tarifa).
Az alkudozás a marokkói városok legrégebbi tömegsportja, amit profin űznek. Az alkunál az egyik legfontosabb, hogy annyit ajánljunk a termékért, amennyiért nekünk megéri, vagy amennyit maximum szánunk rá, és első ajánlatunk ennél is legyen kevesebb. Ne törődjünk azzal, ha pofátlanságnak tűnik, a „kikiáltási ár” tizedét mondjuk be! Kimerítő, olykor hosszadalmas műsor, de ha 90 ezer forint helyett 18 ezerért viszünk haza egy kaktusz-selyem berber szőnyeget, akkor megérte.
Az iszlám szokásokat mindenkinek illik tiszteletben tartani, mind viselkedés, mind öltözködés tekintetében. A női utazók pedig ne lepődjenek meg, ha néha „megvizslatják őket” és beszólogatnak nekik – de ehhez végül is itthon is könnyű hozzászokni.
MARRAKES
Marrakes Marokkó délnyugati részén, az Atlasz-hegység lábánál fekszik, az ország negyedik legnagyobb városa. Igazi arab város, olyan mint egy díszes, ezerrel nyüzsgő méhkas. Első ránézésre sokkoló, és garantáltan az is marad a sokadik sétánk alatt is.
Főtere, a Jemaa el-Fnaa világhírű. Több tucat frissen facsart narancslé-árus ordibál, nyekeregve zeng a kígyóbűvölő, a tömegben megbúvó hennafestő asszonyok orvul lecsapnak a női kezekre, idomított majmokkal lehet pózolni, rikító ruhában mászkálnak a berber vízárusok, ezernyi drága és olcsó portéka, kézműves cucc mindenütt, győzzük kapkodni a fejünket, miközben folyamatosan kerülgetjük a csilingelő lovaskocsikat.
Mindez az itt kezdők számára a normálisnak számító márciusi 23-25 fokban letaglózó élmény, főleg a csendes, tiszta pécsi Széchenyi tér után.
A térről gyorsan be lehet menekülni a fűszerillatú, édességektől, bőrművesektől, szőnyegesektől, ruhásoktól, sütödéktől, olajbogyóhegyektől és rézművesektől – valamint a száguldva dudáló robogóktól – színes szúkokba, azaz a piacsorokra. Azt azonban érdemes tudni, hogy ezek a több mint 1000 éves piacok (és az azokat magába foglaló medina, azaz az ősi városközpont) lényegében városnegyednyi kíméletlen labirintusok, ahol néha jó elveszni, néha viszont nagyon nem. Az viszont biztos, hogy el fogunk veszni. A térképek semmit nem érnek a szúkokban, egyetlen segítségünk az iránytű lesz, ami kötelező felszerelés.
A látnivalókhoz vezető táblákra is hagyatkozhatunk, de tapasztalataink szerint eléggé megsétáltatják a turistát ezekkel, viszont az eredmény legalább majdnem biztos: egyszer csak-csak eljutunk valahova, ahonnan már ismerjük az utat.
Az irányérzék teljes hiányában kódorgó turistát nagyon sokszor akarják átverni a helyiek, akik direkt rossz irányokat mutogatnak nekik, csak hogy onnan pénzért ki lehessen őket vezetni. De fizethetünk egy helyi segítőnek is, hogy kivezessen minket a bajból, ezzel viszont óvatosan, mert ha surmó az illető, elvisz a haverja boltjába vásárolni. A marrakesi medina és szúk-szövevény azonban kispályás a Fezben találhatóhoz képest.
FEZ
Középső-Atlasz nyugati peremén épült Fez az ország harmadik legnagyobb városa (volt Marokkó fővárosa is), több mint egymillióan lakják, medinája pedig 1981 óta világörökségi helyszín, amit bizonyára nem csak azért nyert el, mert több évszázada él és lélegzik, hanem mert nevetségesen és legendásan bonyolult dolog kiigazodni rajta. Utcái feleolyan szélesek, mint a marrakesi medinában, de hosszabbak és kanyargósabbak.
A város turista ellen folytatott pszichológiai hadviselése ott kezdődik, hogy az első dolog, amit a helyi szállásadók tudatnak velünk, a következő: Fez szívében közel 10 ezer utca van, tök egyformák, és minimum 1-2 tucatszor el fogunk köztük tévedni – ez pedig így is lesz.
A táblák segítenek, de a fezi medina-szúk rendszernek nincs olyan könnyen betájolható támpontja, mint a marrakesi főtér. A Bab Boujlou, azaz A Kék Kapu felé viszont érdemes elkóvályogni, és persze út közben be lehet tévedni egy-két gyönyörű ősi épületbe is.
A másik különbség Marrakeshez képest az, hogy Fez jóval lerúgottabb, koszosabb, és nincs olyan látványos arculata. A szemétdombokon milliónyi kóbor macskával játszó kisgyerekek látványától nehéz szabadulni itt. Egy-két bőrfestőt viszont mindenképp érdemes megnézni.
CASABLANCA
Casablanca – vagy Casa, ahogy ők hívják – Marokkó legnagyobb és gazdaságilag legfontosabb városa, Rabattól (a fővárostól) délre fekszik, közvetlenül az Atlanti-óceán partján. A nagyjából három és fél milliós kikötő- és iparváros kétarcú felüdülés Marrakes és Fez után.
Sokan ugyan kihagyják a turistaprogramból, de azért az hiba lenne, hiszen a széles sugárutak totális, csak a helyiek számára átlátható közlekedési káosza mögött ott van az urbánus nyugalom, jól esik az embernek, hogy nem szűk utcákban bolyong, hogy vannak utcatáblák, hogy működik a térkép, hogy „nyugatias” a hangulat, hogy van villamos, hogy lehet lazán „shoppingolni”, nem jön szembe a járdán motor vagy szamár.
Ezernyi frankó étterem, kávézók és teázók, boltok mindenhol – és folyamatos dudálás az utakról. Látnivalóból viszont kevesebb akad.
A partról égbe törő gigantikus, 25 ezer férőhelyes II. Hassan mecsetet nem lehet kihagyni, és nem lehet eltéveszteni. Döbbenetes méretű és szépségű épület, amelyet bizonyos időközönként több százezer ember vesz körbe (akik nem férnek be) imádkozás céljából. Kétszer minimum beleférne a Székesegyház.
CHEFCHAOUEN
Chefchaouen Marokkó leghangulatosabb városkája, egyből a Rif-hegység lábánál. A fenti három nagyvároshoz képest ugyanis tényleg csak városka. A medina itt is labirintus, de szerethető méretű, a kóborlás pedig itt felemelő, csodás élmény, hiszen a spanyol és a mór építészeti stílusú kis házak mindenhol megnyugtató kék és kék-fehér színben pompáznak.
Hogy miért, azt biztosan nem tudja senki. Állítólag a szúnyogok ellen jó ez a kékség, de sokak szerint az itt letelepedő zsidók kezdték el a kékfestést, de keringenek olyan tézisek is, hogy a kék az ég és a mennyország találkozásának szimbóluma – utóbbiban lehet is valami, mert az eredendően erődvárosként működő több mint 1000 éves városka valóban fenséges.
Annak ellenére, hogy „Chaouen” turistalátványosság, a hely meglepően csendes és békés – ami feltehetően annak is betudható, hogy ez a híres marokkói hasismanufaktúra központja.
A túrázni vágyók itt nem csak a szúkokban koptathatják a bakancsot, hanem megmászhatják a Rif-hegyet (és lenézhetnek a kék városra), és elkalandozhatnak egy csodás vízeséshez is.
Szóval, pécsiek, irány Marokkó!
