Végre van újabb Oscar-díj, végre van kesergés. Nincs Oscar, nincs kesergés. Ergo olyan jó, hogy megkaptuk, mert sírhatunk – a MecsekiSrácok blog írása.
Sírva vigad a magyar. Sírjunk is, ne vigadjunk, az olyan ciki. Olyan égő. Jöjjenek most felkent megmondóhuszárok, akik aztán megmondják nekünk, hogy mi hiába nevetünk, inkább sírni kellene.
Mert ugye ez rugdosás, amit a baloldali liberális média csinál a Mindenkinek adott Oscar-díj kapcsán, meredeken erről szól.
Középszerű tézisfilm, meg hamisan énekelnek – meg ilyenek, mondják ők. Miközben egy nemzet örül most, ők nem. Fanyalognak, okoskodnak, keseregnek. Mert így van jól, jó keseregni.
Nyilván nem is érdekelte volna őket a film, sőt le is tojták volna nagy ívben, de így, hogy rúgni lehet egy nagyot, mindjárt más. Igen, ott az Orbán, meg a kormány, akikbe bele lehet rúgni úgy, hogy rúgunk egyet azokon is, akik mindössze egy filmet csináltak, olyat, amivel világraszóló sikert értek el. És Pont.
De hát igazi, világraszóló sikereket elérő filmszakértőkkel, filmgurukkal állunk szemben, nevük széles körben ismert és elismert, kritikai munkásságukat az utolsó pécsi kiskocsmában – és a brazíliai esőerdőben – is könnyes szemmel emlegetik a kisfröccsök emelgetése mellett, miközben bugyog ki a liberális hormonzacskó tele boldogsághormonnal.
Így megy ez. Nekünk mindig Mohács kell, mindig. Ha Oscar-díj van, akkor is Mohács kell. Sírni kell. Sírjunk. Rajtuk.
Annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen.
[su_youtube url=”https://www.youtube.com/watch?v=JfERhwTN7LY” width=”720″ height=”460″]videofelvétel[/su_youtube]
