Az ország legnagyobb kocsmaturistája nemrég bejárta Pécs jó pár menő, vagy épp legendás helyét. Az egyemberes kocsmaturista.hu oldal budapesti kocsmakritikusa 50 magyar városban több mint 770 kocsmát látogatott már meg, szóval tudja, hogy miről beszél, amikor a Nappalit, az István Pincét, a Csinost, vagy épp a 100 éves borozót dicséri írásaiban. Nem a piákat teszteli, nem berúgni jár a kocsmákba, hanem a hangulatot írja le, ami ezeket a helyeket átjárja.
Egy pécsi hely, ami megállná a helyét Berlinben is
A Kocsmaturista a Nappalitól el volt ájulva. Mint írja, első látásra egy modern, kényelmes kultkocsmának tűnt számára a hely, amit a következő kedves sorokkal illetett:
„Küllemre simán megállná a helyét Budapesten vagy Berlinben és mégis milyen jó, hogy inkább ott van, ahol. Úgy menő, hogy közben mégsem unalmasan sablonos a beltér. A modern és a retró elemek jó arányú, nem tolakodó mértékű keveréke és otthonos színek jellemezték.”
Persze a piakínálatra és a Nappaliban szervezett koncertekre is kitért beszámolójában: „…elégedetten nyugtáztam, hogy környékbeli italkínálatból, sőt új ital-irányzatokból is elég felkészültek, és főleg azt, hogy roskadásig vannak zenei programmal. Úgy tűnik itt mindig történik valami.”
Az élő retró Pécs belvárosában
A Kocsmaturista ellátogatott a legendás, kultikus István Pincébe is, mivel sok pécsi ajánlotta neki a múltidéző helyet, melyet tökéletesen jellemzett is egy mondattal:
„Az István Pince a hely, ahol a húsklopfolás hangjaira borozhatsz, friss fokhagymaillat közepette.”
Írásában kiemelte mindazt, ami miatt imádni lehet ezt a több mint 100 éves kocsmát: a régimódi, szőlőfürt-motívumos mozaik járólapot, a fabútorokat, a faltól-falig lambériát, melyek véleménye szerint otthonossá teszik a helyet.
Ilyen kocsmákban a zsíros kenyér alapvetésnek számít, a Kocsmaturistát viszont lenyűgözte, hogy a pince étteremként is funkcionál, a súlyos házias kajákból is kóstolt, miközben egy igazi „Istvános” jelenetnek is szemtanúja volt.
„A vendéglátósok pedig a lehető legtermészetesebben tették a dolgukat, távolságtartás nélkül, mintha egy kedves rokon sütne neked palacsintát a konyhájában: – KIÉ A HAL? – kiabálják, vagy útjára küldik egymással az egyik tálat: ‘Menj, keresd meg a fiatalembert, aki ezt rendelte.’ A halam eleve egy flakon majonézzel érkezett, a kérdés csak utána mosolyogva: “Majonéz jó lesz?” Imádom ezt a közvetlenséget.”
A németek kedvenc romkocsmája
A Csinos nem kamu, csinált romkocsma, konstatálta a Kocsmaturista, mikor a népszerű hely lerúgott polgári épületét meglátta. A kerthelyiséget így írta le:
„A trópusi bár és egy külvárosi utca hangulatát ötvöző udvarával, aprólékosan kidolgozott, ötletes, de mégis buján laza díszletével engem hamar megfogott.”
A táncoló és kedvesen, de profin dolgozó pultos lányok mellett egy dolog nagyon megtetszett még a Kocsmaturistának, méghozzá ez a külföldi diákok nagyszámú jelenléte volt, azon belül is a németeké.
„Pécsen tényleg feltűnően lehetett hallani, látni mindenfelé az egyetem okán a különféle nemzetek, kultúrák jelenlétét. A Csinos úgy tűnt, hogy a külföldi tanulók, azon belül is a németek nagy kedvence.”
Ahol még talán Petőfi is megfordult
Akármennyire is óvták a pécsiek a közismerten „lerúgott” 100 éves borozótól, a Kocsmaturistát nem rettentették el a jól ismert és komoly múltra visszatekintő talponállótól.
„A közönség főleg ötven feletti férfiakból állt. Élénken, de nem ricsajjal folyt a beszélgetés, sőt a sakk is. Ketten játszottak, a harmadik beleszólt. A díszlet nagyon is múltidéző volt. Restis faburkolású falak keretezték” – írta le tökéletesen a 100 évesben uralkodó miliőt.
A kocsma falain körbefutó borozótörténet és anekdotasor a hely dísze, melyből kiderült, hogy komoly múltú helyen issza a 95 forintos hosszúlépést. Rá is csodálkozott a hely legnagyobb – a mai napig igazolatlan – legendájára, miszerint a 100 éves elődjében, a Korona vendégház és vendéglőben Petőfi Sándor is megszállt és evett-ivott.
Szomszédok-hangulat
Véletlenszerű kocsmatúrája során botlott bele a Csalogányba, melyről nem igazán volt jó véleménnyel.
„Olyan volt, mintha a Szomszédok sorozat ‘teleregény’-világába léptem volna át a küszöbön, de ilyesminek képzeltem a szüleim fiatalkori meséi alapján a korabeli presszós, és a szocialista hivatali-bálos világot is. Amúgy, ezen az elmerengésen túl nem tudott lekötni. Hétfő este volt, 9 után, kevés ember, kevés történés, chips, mogyoró, ropi, átlagos sörök, átlagosan jó fröccs, csocsó, sötét, hangos zene, mégis záróra hangulat. Ez volt a legkisvárosibb hangulatú kocsma minden [meglátogatott] pécsi hely közül.”
Azért a Csalogányt imádják a pécsi fiatalok, szóval valamit azért nagyon tudhat az a hely…
Nem minden városnak van ilyen kiváltsága
Hideget és meleget is hallott a Monte Cristóról az ország első számú kocsmakritikusa. Valaki azt mondta neki, hogy a helynek baráti és jó hangulata van, valaki meg azt, hogy lepukkant, rossz hely. A Kocsmaturista ugyanakkor nagyon bírta a Zsolnay-szobornál működő kocsmát, melyről azt írta, hogy egy olyan jó pincehangulatú lakályos, lazulós, láblógatós kocsma ez, ahol jó fej, barátságos emberek voltak a pulton kívül és belül is, és amelyhez véleménye szerint nem illene a „pompázatos makulátlanság”.
Kiemelte, hogy jót tesz a helynek, hogy a beltere „mozaikosan többféle”, hiszen a Monte falát francia retró-plakátok, régi képek, és a hely nevét adó Dumas regényt idéző puskák, pisztolyok, kardok is díszítik. A Kocsmaturista jól érezte, hogy a Monte fontos éjszakai helyszín Pécsett, meg is dicsérte a hajnali 4-es zárórát, amiről azt írta, hogy „nem minden városnak van ilyen kiváltsága”.
Ha a Kocsmaturista többi pécsi – vagy más – állomásáról is többet akar megtudni, íme az oldal, lehet böngészni!
