Az ember lánya pénzt és józan észt nem ismerve tervezgeti a nászútját hónapokig, ám amikor belátható közelségbe kerülnek a mézeshetek, száznyolcvan fokos fordulatot vesznek az elképzelések. Így esett meg velünk is, vágytunk a fehér homokos tengerpartra, koktélokra meg a virágfüzérre, aztán lett belőle egy európai túra sátorral és egy mindent túlélő Volkswagen Transporter T4-essel. Összesen négyezer kilométert tettünk meg férjemmel ketten, Balatonboglárról Barcelonáig végig a tengerparton, majd vissza. Ennyi kellett csak ahhoz, hogy elválaszthatatlan házastársak legyünk. Szubjektív beszámolóm következik.
Ott szálltunk meg, ahol elfáradtunk
Koncepciónk az volt, hogy Balatonboglárról elindulva ott szálljuk meg, ahol jól esik. Egyetlen kikötésünk az volt, hogy mindenképpen tengerparton hajtsuk álomra a fejünk. Így lett első nap Velencében városnézés, lefekvés a Camping Fusinában, ebéd Pármában majd lazulás a Camping Vittoriában, egész napos fürdőzés a csodálatos és meghitt Camping Vallecrosiában, fürdés a Verdoni Nemzeti Park égszínkék folyamaiban, majd pihenés Aix-en-Provence-ban, egy nyugodt nap a Narbonne-i Nemzeti Park fantasztikus kempingjében, a Tohapiban, látogatás egy képeslapokra kívánkozó spanyol városkába, Tossa de Marba, éjszaka Camping Polában – végül városnézés Barcelonában.
Visszafele sem volt kis pálya, egy gyönyörűséges kempingben aludtunk flamingókkal és vadlovakkal a varázslatos Camargue Nemzeti Parkban, ott, ahol a Rhône egyik mellékfolyója ömlik a tengerbe. Ez volt a Camping le Clos Du Rhône, majd megnéztük a varázslatos Saint-Tropezt, ahol több volt a gazdag sztár mint sirály a plázson, végül az Au Paradis des Campeurs-ben – a kempingezők paradicsomában – töltöttük utolsó éjszakánkat.
Amit minden helyen kerestünk, az nem a csillagok száma volt, hanem a meghitt, hangulatos és privát sátorhely – elvégre nászúton voltunk – és szerencsére a legtöbb helyen ezt meg is kaptuk.
Nem nomád, és nem is olcsó, de megéri!
Az eredetileg két hétre tervezett ’luna di miele’, ahogy az olaszok mondják a mézesheteket, végül is tizenegy nap lett, mert azzal nem kalkuláltunk, hogy külföldön az emberek abszolút nem azért kempingeznek, mert olcsó. Mi pedig ezzel számoltunk, de nagyot tévedtünk. Külföldön ugyanis a városi emberek képesek több ezer kilométert megtenni egyedül vagy többedmagukban, hogy a civilizációtól – csak látszólag – kicsit távolabb pihenjenek meg.
A második dolog, amiben tévedtünk, hogy a kempingezés ma már nem is annyira nomád dolog. Néhány kétcsillagos kempinget leszámítva, ahol egyáltalán nem volt tiszta a fürdőblokk és csak pottyantós vécé volt, a kempingezés olyan távol volt a nomád életmódtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Divatos cementlapos tusolók, tiszta vécék, mosogatórészleg és mosógépek is voltak a legtöbb helyen, csillagok ide vagy oda. Még hajvasalót is vihettem volna, ha a férjem nem néz ferde szemmel pakoláskor.
Hogy számokat is mondjak, egy éjszaka, két főre, egy kisebb autóval és sátorral nagyjából 25 és 45 euró között mozgott. Általában 33-35 eurót fizettünk egy éjszakáért, és a csodálatos autóstöltőnek köszönhetően áramért sem kellett fizetnünk esténként, ami általában plusz 3-4 euró volt mindenhol. Ebben az árban benne volt a tusolás melegvízzel, mosogatási lehetőség és a kempingező hely. A mosógép használatáért általában fizetni kellett néhány eurót, de egy ügyes vándor kivédi a mosás eshetőségét.
Rohangáló gyermekek, mosolygós nyugdíjasok és trendi fiatalok
Az volt az érzésem végig, hogy ilyen helyeken, csak jó emberek lehetnek. Ahhoz, hogy valaki a tengerparton kempingezzen, kell egy szabadabb világlátás, egyfajta soha nem nyugvó hajszolása a carpe diem életérzésnek. Ezek az emberek ilyenek is voltak. Nem sajnáltak egy reggeli bonjourt ha a sátrunk mellett sétáltak el, de a nyitottságot bizonyította az is, hogy egy csapásra beszélgetésbe elegyedtek a rokonlelkű vándorok.
Alapvetően háromfajta embert figyeltünk meg. A túlhajszolt családapákat, akik az egész családjukat elcipelték a tengerpartra egy lakóautóban, akár egyenesen Angliából, csak hogy végre nyugodtan pihenhessenek. Mások voltak a nyugdíjba vonult házaspárok, akik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az idejükkel és a pénzükkel, így utaznak, kempingeznek. A harmadik csoport volt a szerelmes és kalandvágyó fiatal párok – mint jómagunk is – akiknek semmi nem számít, csak az, hogy együtt tudják megnézni a naplementét, egy finom borral a kezükben. Mindhárom embertípust imádtuk.
Az utazás mindig egy gasztronómiai mennyország – tessék nyitottnak lenni!
Bár volt olyan kemping, ahol tudtunk vacsorázni, és a gázrezsó sem maradt érintetlen, a legtöbb helyen megpróbáltuk megkeresni a helyiek kedvenc éttermeit régi jó barátunk, a Google Maps segítségével. Így találtunk rá arra az eldugott, hangulatos kis étteremre Pármában, az Osteria dello Zingaróra, ahol megkóstolhattam a nyers lóhúst – ahogy említettem, tessék nyitottnak lenni. De életem legjobb tapasát ehettem a Tapes del Mar nevű kis étteremben Tossa de Marban, és mennyei katalán tálat ettem La Galliard nevű városkában, a Le Windyben.
Bár feléltük nászajándékunk majdnem egészét, eldöntöttük, hogy bármennyire is kínkeserves lesz a gyűjtés, minden ötödik évfordulónkon elmegyünk egyet kempingezni Európában.
