A Zsolnay-negyed Varázsóra nevű foglalkozásán találkoztunk Sebestyén Zoltánnal, Pécs egyik élő tanárlegendájával. Az idén már több mint századik foglalkozását tartó, számos díjjal kitüntetett fizikapedagógus hetvennégy évesen is aktív, szakköröket tart. Saját kidolgozású kísérleteivel sorra szerzi az elismeréseket, diákjai nemzetközi versenyeket nyertek. Több olyan generáció is kikerült a keze alól, akik ma komoly fizikai-fizikusi pályára álltak.
– Hogyan jött a fizika iránti szeretete?
– Általános iskolában még a magyar és a történelem érdekelt. Édesapám biológiát és anatómiát tanított a főiskolán, így ez a tudományág is egy kicsit megfertőzött, de aztán jött a középiskola, vele egy jeles tanárnő, Simai Margit, aki megszerettette a fizikát. A biológiára is ekkor kaptam rá igazán, volt, hogy saját évfolyamomnak mutattam be kísérleteket a feltétlen reflexszel kapcsolatosan. Nagyon érdekelt az orvosi pálya, ugyanakkor azon is elgondolkoztam, hogy mérnök leszek.
Végül a matek-fizika szakos tanári képzésen kötöttem ki, amin igazából nem csodálkoztak nagyon – hiszen az egész család pedagógus, szüleim és mindhárom testvérem.
Hozzá kell tenni, hogy diákéveimben láttam Öveges professzor kísérleteit a tévében, olvastam a csodálatos könyveit. Mindegyik nagy hatással volt rám, pályám során afféle etalonnak is hívhatom ezeket.
– Mi a legjobb a tanári szakmában?
– A legszebb része maga a „felfedeztetése” a dolgoknak, a látványos kísérletek, ahová magukat a tanulókat lehet bevonni. Ezért is szeretem jobban a fizikát, a matematika szárazabb. Mindig is ez a része fogott meg a dolgoknak: hogyan lehet minél jobban, minél látványosabban szemléltetni a fizikai tananyagot? Az általam és közreműködésemmel írt tankönyvekben is erre törekedtem. A számonkérés része a kellemetlenebb a tanári szakmának – de ezzel mindenki így van.
A tanári munkám során egy hármas célkitűzésem volt mindig: a tehetséggondozás, a kísérleti eszközök fejlesztése és a fizika népszerűsítése. Ez utóbbi talán kitűnt a Zsolnay-negyed Varázsóráiból is, amiből tavaly 99, idén már több mint 100 foglalkozást tartottam.
– Rengeteg önálló kísérletet dolgozott ki.
– Igen, Öveges professzor nyomán mindig az egyszerűségre, változatosságra, látványosságra törekedtem. Régebben nehéz volt – ma már sokkal több a forrás, a segítség hozzá az interneten. Például annak idején a nyolcvanas években, nagy sikere volt az íróasztal méretű klaviatúrával ellátott ZX Spectrum számítógépnek, ami ki volt téve az iskola folyosójára, így bárki dolgozhatott, programozhatott rajta. Fizikafeladatok és mintamegoldásuk futott rajta mindig.
– A fizika melyik területe a legkedvesebb számára?
– Tulajdonképpen a tudományág bármelyik területével foglalkoztam, mindegyikbe beleszerettem. Mindegyikben van szépség, mindegyikben kidolgoztam olyan kísérleteket, amikkel különféle fizikatanári ankétokon első-második díjakat hoztam haza. Itt is az volt a cél, hogy a kollégáknak minél egyszerűbb kísérleteket mutassak be, hiszen ezeket mindenki könnyedén elvégezheti, az oktatásban felhasználhatja. Pár példa: elektromosságnál az áramot vezető üveg, mágnességnél a lágyvasat taszító mágnes, többpólusú rúdmágnesek, mechanikánál a CD-lemezes légpárnás jármű, energetikánál az energia paradoxon lejtő, amin felfelé gurulnak a golyók. Légnyomásnál pedig az egyik leglátványosabb az a farostlemezes kísérlet, ahol az asztal szélére helyezett farostlemezt nem lehet leütni a ráhelyezett újságpapír hatására.
– Mi szükséges a sikeres tanári munkához?
– A folyamatos kutakodás, érdeklődés mellett a kitartás és a gyerekek szeretete is nagyon fontos. A pályán eltöltött évek alatt mindig tartottam tehetséggondozó szakköröket az érdeklődő diákoknak, nagyon jó dolog kibontakoztatni a tehetségeket. A felzárkóztatás is hasonlóan fontos feladat, de azért az ember nagyobb örömét leli a tantárgyat kedvelők okításában. A versenyekre való felkészítést a szakkörökön túl a szabadidőmben, sokszor hétvégeken tartottam, természetesen minden honorárium nélkül. Diákjaim az országos versenyekről számtalan díjat hoztak el.
– Hogy látja, mi a különbség a mostani és a hajdani diákság között?
– A mai diákok sokkal elfoglaltabbak, nagyon sok különórájuk van. Ha régen tartottam egy szakkört, mindenki pontosan ott volt, koncentráltan tudtunk kísérletezni, felkészülni versenyekre. Még most is tartok tehetséggondozó fizikaszakkört hétfőnként négy órában, de oda jönnek-mennek a diákok, talán nincs is olyan alkalom, mikor mindenki ott lenne.
– Noha pályája zömét általános iskolákban töltötte, megfordult középiskolában is. Milyen különbséget vett észre?
– Csodálatos volt a gimnáziumban tanítani a tantestület és a diákok miatt. Úgy éreztem, a négy év alatt a legnagyobb mértékben őket lehetett „formálni”. Természetesen mindegyik életkornak megvan a maga szépsége, de nekem a középiskola volt a legizgalmasabb.
[su_box title=”Névjegy” style=”soft” box_color=”#8c6feb” radius=”2″]Sebestyén Zoltán 1944-ben született Szegeden. 1966-ban végzett a Pécsi Tanárképző Főiskolán, 1981-ben pedig az ELTE Természettudományi Karán szerzett fizikatanári egyetemi diplomát. Székesfehérváron kezdte pályáját, Pécsen tanított a pécs-vasasi általános iskolában, a PTE I. Gyakorló Általános Iskolában, a Janus gimnáziumban, a Testvérvárosok terei Általános Iskolában, egyetemi óraadó is volt. Kitüntették többek között Ericsson-díjjal (1999), Rácz Tanár Úr Életműdíjjal (2004), Öveges József-díjjal (2007), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével (2013). Szabadidejében szívesen tölti idejét a kertben, olvasással, zenehallgatással. Hosszú éveken át tagja volt a pécsi Mecsek Kórusnak.[/su_box]
