Fél évszázada Pécsett olyan, ma már vagy durvának vagy viccesnek, furcsának, de minimum szokatlannak tűnő bűncselekmények miatt szabtak ki hasonlóképp érdekes – ugyanakkor sok esetben kőkemény – ítéleteket, hogy azt nem hittük volna el, ha nem a korabeli lapokban olvassuk. Néhány ilyen esetet osztunk meg az alábbiakban.

Három tojásdrágító pécsi néni

Elsőként legyen szó a ’40-es és ’50-es években Pécsett is igencsak népszerű, úgynevezett árdrágításokról. Megannyi, színes palettát lefedő termékek árát srófolták fel a pécsi kereskedők, cégtulajok, amin csak ők kerestek, a munkásaik, beosztottjaik viszont buktak.

A színtiszta feketézésnek számító árdrágítások elkövetői eljátszottak így a liszt, a só, a szalonna, vagy mondjuk a tapéta áraival, de folytathatnánk akármeddig a sort. Íme egy tökéletes példa erre 1943-ból: három pécsi asszonyság, Sovány Józsefné Lőrinc Julianna, Petes Jánosné Nagy Julianna és Szentes Jánosné Szvetik Mária tojás-, tej- és tejföldrágítás bűntettéért felelhetett.

A két Jánosné megúszta, mert úgy ügyeskedtek, hogy az árdrágításért kiszabható súlyosbított bírságot bevezető rendelet előtt tolták fel a tojás árát, Józsefnét viszont elmeszelték tejföldrágításért, 60 pengős bírságot kapott.

A pécsi kamuszóda esete

Az árdrágítás mellett a korban egyre veszedelmesebb méretet öltött a pécsi áruk és termékek meghamisítása is, sokszor pedig a kettő kéz a kézben járt, ami azért volt nagy gond, mert a hamis termékeket nehezebben szúrták ki és nehezebben ellenőrizhették, így pedig sok-sok pécsit vágtak át az olyan simlis kereskedők, mint például az a szappangyáros, bizonyos Jankovits úr, aki 1947-ben 5 métermázsa selejtes, hulladék mosószódát adott el a pécsi egyetemnek.

A hasznavehetetlen szódaport kilónként több mint 3 forintért árulta, ami akkoriban jó árnak számított (ráadásul hiány is volt a mosószerből a városban), csak épp a tisztességes szódáért. Az egyetemen gyorsan rájöttek, hogy a szóda drágább volt, mint hitték, ugyanis lényegében mészből, samott porból és pár veszélyes vegyszerből állt a kamuszóda. Ezt aztán később a városban Jankovits-pornak hívták. Mikor a szappangyárost szembesítették a selejtes termékével, gyorsan megígérte, hogy beszerez jó minőségű szódát, ezzel lényegében elismerte bűnösségét. Az igazi büntetése azonban az volt, hogy a városban mindenki tudta: a szódahamisítóval nem érdemes üzletelni.

Kőkemény büntetéseket kaptak a gyűlöletkeltő zsidózók

A második világháború után, a ’40-es évek vége felé nagyon keményen kezelték a „hitfelekezet elleni izgatást” elkövetőket, akik – ne legyenek illúzióink – minden bizonnyal a zsidóságra támadtak.

Több olyan apró, de súlyos, felkavaró kis bírósági hírt lehet olvasni a korabeli lapokban, melyekben olyan pécsiekről és baranyaiakról van szó, akiket ezért kaptak el és feltehetően példát statuáltak velük. Ha nem így van, akkor egyszerűen csak a korabeli törvénykezés és ítélkezés volt kíméletlen – tegyük hozzá: joggal. Íme az egyik ilyen eset, melynek végére Pécsett tettek pontot:

„Ingyen szabadelőadásban volt részük azoknak, akik a múlt év telén együtt utaztak Cziráki János nyugalmazott járásbíróval. Az úriember hitfelekezet elleni izgatássál »szórakoztatta« az utazó közönséget. A fizetség sem maradt el: a pécsi népbíróság 10 havi börtönre és három évi hivatali, valamint politikai jogvesztésre ítélte.”

És végül egy másik:

„Nem volt sok fantáziája Virág Lajosné háztartásbelinek, pedig tanítónői oklevéllel bír. A fasizmus legócskább szótárából vett kitételekkel követett el felekezeti gyűlölködés felkeltésére alkalmas cselekményt. Többek között azt állította, hogy az elmúlt világháborúnak a zsidók voltak az okai. Tettét 8 havi börtönbüntetéssel honorálták. Politikai jogait három évre felfüggesztették.”