Pécs ikonikus, jellegzetes látnivalóit bemutató sorozatunk következő részében a Széchenyi téren álló Hunyadi-szobor érdekes történetét elevenítjük fel. Miért ott áll, ahol? Miért van egyáltalán Pécsen? Szerették vagy utálták a korabeli pécsiek?
„Találkozzunk a ló farkánál!” – ez egy tipikusan olyan szöveg, amit csak a pécsiek értenek. A ló farka természetesen a Széchenyi téren álló Hunyadi János lovasszobor lábát jelenti, ahogy minden egyes nap ülnek fiatalok és idősek egyaránt, várják ismerőseiket az ikonikus városi találkozóhelynél. Hunyadi szobra egyértelműen Pécs egyik legjellegzetesebb látnivalója, melyet ugyan megannyi képeslapon és turistafotón láthatunk, a pécsiek mégis úgy elmennek manapság a bronzszobor mellett, hogy fel sem merül bennük a kérdés: miért van a Széchenyi téren szobra a törökverő hősnek, és vajon hogy került oda? Következzen tehát a pécsi Hunyadi-szobor története!
A szoborról a leplet 1956. augusztus 12-én, Hunyadi János halálának 500. évfordulóján rántották le, a leleplezés azonban egyes anekdoták szerint nem ment a lehető leggördülékenyebben, állítólag először Hunyadi buzogányában akadt meg a lepel, mikor pedig sikeresen lerángatták róla, a nép üdvrivalgásba kezdett, ami gyorsan abba is maradt, mikor a lepel a ló fülébe is beleakadt.
De ne rohanjunk ennyire előre. A leleplezés bonyodalmánál jóval izgalmasabb az, hogy Pátzay Pál szobra hogyan találta meg mai helyét. A legérdekesebb az, hogy eredetileg szó sem volt arról, hogy Pécsett fog állni a szobor. A fővárosban kapott volna helyet, azonban az ’50-es évek közepén az illetékeseknek nem tűnt jó ötletnek a török megszállásra emlékeztető alkotás felállítása, mivel az szerintük megidézte volna a szovjet megszállás eseményeit is. Hosszú tanácskozást követően döntöttek Pécs mellett, de a városon belül sem volt egyszerű megtalálni a megfelelő helyet a szobornak: az egyik terv az volt, hogy a Dóm téren Szepesy Ignác szobrának helyére állítják, de ha ez nem lenne elég radikális, voltak olyan ötletek is, hogy a Széchenyi téri Szentháromság-szobor helyére rakják.
Nehéz elképzelni, hogy ez a két igencsak fontos szobor Pátzay műve miatt akár el is tűnhetett volna. Pátzay azonban – és a mellette kiálló pécsiek – kiharcolták, hogy a főtéren, egyetlen másik pécsi szobor veszélyeztetése nélkül kapjon helyet. Itt kell megjegyezni, hogy nem övezte egyöntetű boldogság a szoborállítást, sok-sok pécsi nehezményezte, hogy a tér összképét egy ilyen méretes újabb szoborral csúfítják el, teszik zsúfolttá, vagy épp azt, hogy nem mutat jól a szobor a tér szélén.
Annak viszont jelentősége van, hogy miért is áll pontosan ott a szobor, ahol. A Kossuth-díjas szobrászművész ugyanis direkt oda helyezte, ahol a térre befutó utcákból egyaránt látni lehet. Akárhonnan is közelítjük meg a főteret, messziről látni a dicsőségesen hadba lovagló törökverő nándorfehérvári hőst, vagy ahogy emlegetni szokták: a hadak villámját. Ebben persze nagy szerepe van a szobor magas kőtalapzatának is, melyre Czuczor Gergely Hunyadi című balladájának következő részletét vésték:
„S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.”
Óriási népünnepély volt a szobor leleplezése. Ahogy a korabeli sajtó beszámolt róla:
„Eljöttek az ünnepségre a lengyel, csehszlovák, jugoszláv, román, bolgár és albán küldöttek. Hat ország budapesti nagykövete, ezenkívül a lengyel, bolgár és jugoszláv katonai attasé jelentette be az ünnepségen való részvételét, de Pécsre érkezett még Belgrád és Kassa város tanácsának küldöttsége, valamint Budapest, Miskolc, Szeged és Debrecen tanácsának küldöttei is.”
Ahogy az egy ilyen nagy eseményen lenni szokott az ’50-es években, volt harsonaszó, virágokat osztogató, verseket szavaló úttörők, hosszas koszorúzás, Hunyadi-emlékalbum-bemutató és emlékkiállítás, emlékhangverseny és így tovább. A nap végén pedig első alkalommal világították ki a szobrot.
Végezetül álljon itt egy újságcikk idézete a szoborról, melynek tükrében talán kicsit máshogy fogunk ezentúl a Széchenyi tér és Pécs egyik legismertebb látványosságára tekinteni:
„A kinyújtott karú, lovát félkézzel tartó hadvezér határozott, erős mozdulattal irányítja katonáit, vonásait akarat keményíti, szeme messze néz, távoli csaták ködébe. A művésznek sikerült úgy megformálnia Hunyadi alakját és arcát – akit egyébként egyetlen hiteles arckép sem őrzött meg az utókor számára –, ahogyan ő, a törökverő az emberek millióinak a szívében él és élni fog.”
Forrás: Dunántúli Napló archívum, Pécs Lexikon, Régi Pécs
