Kiss Péter atya szerinte a rend iskoláira a családiasság jellemző, és egyfajta nyitottság a diákok felé. Mint azt a PécsMa Juniornak mondta, lenyűgöző élmény, amikor a diáknak fölcsillan a szeme az órákon.
– Ön szerint melyek a ciszterciség legjellemzőbb vonásai? Mitől különbözik a többi szerzetesrendtől?
– Erre nehéz válaszolni, mert mára szinte minden jellegzetességét elvesztette. Olyan markánsan cisztercit nehéz lenne mondani. Talán – de ez sem ciszterci sajátosság – az iskoláinkat az alapján lehet azonosítani, hogy az ide járok arról számoltak be, hogy a ciszterci iskolákra a családiasság jellemző.
Van valami közvetlenség, személyes törődés, érdeklődés, legalábbis nyitottság a diákok felé. Valami ilyesmit lehetne kiemelni, de ez sem kimondottan a szerzetesek belső életére vonatkozó jellegzetesség. Így hívjuk magunkat, az ősök hagyományát próbáljuk valahogy folytatni a magunk ügyetlen módján. Lehet, hogy egyszer majd megerősödik ez vagy az, de ma egyértelműen nem domborodik ki egy sajátosság sem.
– Miért választotta ezt a rendet?
– A tanítás miatt választottam elsősorban ezt a közösséget. Illetve volt egy személyes példa előttem. Amikor kórházban dolgoztam, a lelkészünk ciszterci volt. Én a kórusába kerültem először be. Ő egy fergeteges egyéniség volt. Minden kóruspróbát szó szerint végigkuncogtunk.
Mindig valami szójátékot hozott elő, valahogy úgy tudta hozni ezt a derűt, hogy sírva röhögtünk. Pedig komoly vicceket nem nagyon mondott. Az egész lénye ragadta magával az embert. Ezt gondoltam: „Tényleg ezek a ciszterciek? Akkor gyerünk, menjünk!”
– Mikor érezte először, hogy Isten a szerzetesi életre hívja?
– Ez egy hosszú folyamat, amit nehéz lenne szavakba önteni, mert a hivatás egy nagy titok. Ez egy annyira mélyen személyes esemény, amit még magunk számára is hosszas fejtörés és lelki vívódás után tudnánk csak úgy-ahogy szavakba önteni. Apró mozzanatok, amelyek valahol mélyen legbelül mennek végbe, de az egész nagyon homályos. A gregorián ének, az egységes ruha, az összetartozás, a lelki közösség… Ezek mind hozzátettek egy keveset. Sok különböző, apró kis mozzanat lendítette előre a gondolatot, hogy szerzetes legyek.
– Ha máshogy alakultak volna a dolgok, mivel foglalkozott volna?
– Fogalmam sincs. Valószínűleg akkor is tanár lettem volna, hiszen az előbb megvolt a fejemben, mint a szerzetesség. Nem tudom. Volt egy olyan pillanat, amikor a családalapítás gondolatát is a fejemben forgattam. De ez jóval korábban volt. Egyszerűen másképp alakult.
– A diákok élvezettel ülnek be az óráira, és jókedvűen távoznak onnan. Mármint akkor, ha nem kell dolgozatot írniuk… És ezek szerint Ön is szereti a tanítást.
– Igen, mindig is szerettem. Lenyűgöző élmény, amikor valakinek fölcsillan a szeme. Amikor összeáll a fejében a kép. Ő maga is elkezd érdeklődni. Ha csak egy ilyen diák van, már akkor is megéri! A másik, ami legalább ilyen csodálatos, hogy találkozhatok új emberekkel. Hihetetlenül érdekes személyekhez volt szerencsém az elmúlt kilenc év alatt. Amikor szemben állok egy osztállyal, akkor én mindegyiküket egyszerre látom. Miközben én beszélek, mindig pásztázni szoktam a jelenlevőket. Ima közben is. Nem azért, mert hozzájuk imádkozom, hanem ilyenkor azt tudatosítom magamban, hogy én ezekért az emberekért imádkozom.
– És most itt kell hagynia az iskolánkat… Hogyan éli Ön ezt meg? Nehéz megválni a Nagy Lajostól?
– Nehéz… Az a szerencsém, hogy nem teljesen hirtelen kell elmennem. Azt minden bizonnyal nehezebben éltem volna meg. Szépen, lassan, fokozatosan hátrálhattam ki ebből az élethelyzetből. Van bennem izgatottság, várakozás, de nagyon-nagyon sok szomorúság is.
Az itt töltött időszak volt az eddigi életem legnagyobb élménye. Nagyon fog hiányozni. De
mondhatnánk, hogy ez az élet rendje. Eljött az idő, menni kell tovább. Nagyon szerettem itt lenni, és amit tettem, örömmel tettem. Ebből kilépni kicsit olyan, mintha a hűtlenség érzését élnénk át, pedig erről szó sincs. Van sok szomorúság, öröm, nevetés, emlék, amit magammal viszek. Egy percig sem voltam magányos. Ennél nagyobb családot nem tudok elképzelni.
– Talán nem meglepő, ha azt mondom, a diákokat megijeszti, hogy 2 év alatt 2 ciszterci atya is elmegy az iskolánkból. Várhatunk egy másik ciszterci szerzetes érkezésére, vagy egyelőre hiányolnunk kell megnyugtató jelenlétüket az iskolánkból?
– Amennyire most látni lehet az apátság helyzetét, az elkövetkező 5-10 évben nem várható változás. Egyelőre nincs elég ember. Biztos, hogy ez nagyon nehéz, ebben az iskolában a visszavétel óta mindig is volt szerzetesi jelenlét. Most nem lesz.
– Még annyit szeretnék kérdezni, hogy mit üzen a diákoknak? Mivel szeretne úgymond elbúcsúzni tőlünk?
– Ne adják fel! Legyenek bátrak, legyenek őszinték, legyenek tiszták. Komolyan, elszántan, józan kritikával ismerjék meg a hitüket. De legfőképpen szeressenek! A cselekvő jóakarat- az az igazi szeretet. Ne dőljenek be a világnak! Ne legyenek naivak, hiszékenyek! Ne a könnyebb utat válasszák! Kereszténynek lenni egyszerű, de nem könnyű.
Takár Anada (11.E)
