A pécsi Támasz Alapítvány országos szinten is az egyik legjobb szervezet, ami egyre magasabb szinten, egyre jobb körülmények között segít a fedél nélkülieken. Szakmai vezetője, Hajdu Krisztián több évtizede végez áldozatos munkát érdekükben. Nemrég a Szociális Munka Napján városi kitüntetésben részesítették az elvégzett munkájáért.
– Hogy kerültél az alapítványhoz? Hogyan vált belőled szakmai vezető?
– Az alapítványhoz véletlenül kerültem, nem volt tudatos az irány. Egy barátom már itt dolgozott, ő szólt, hogy eljöhetnék dolgozni. Azelőtt a postán voltam újságkihordó, de nem bírtam a hajnali kelést, így felmondtam. Gondoltam, amíg nem jön más lehetőség, jó lesz a Támasznál. 1998-ban érkeztem, aztán itt ragadtam, a barátom fürdető lett, én utcai munkás. Közben pedig a Pécsi Tudományegyetemen szociális munkás végzettséget szereztem. 2006-ig utcai szociális munkásként dolgoztam. Akkor egy vezetőváltás jött az alapítványnál, engem pedig felkértek szakmai vezetőnek. Rajtam kívül az integrált intézményvezető és a kuratórium elnöke igazgatják még a Támasz működését.
– És mi volt a feladatod utcai munkásként?
– Magyarországon az ellátórendszer intézményesült a rendszerváltás éveiben – ez nincs mindenhol így. Az utcán heverő, csavargó hajléktalanok gyakran nincsenek tisztában azzal, hol és milyen segítséget kaphatnak: az utcai munkás ebben segít. Szól, merre lehet menni, hol lehet ellátáshoz jutni. Persze ez nem mindig működik, sokan nem akarnak bemenni. A szociális munkás azért máshogy is tud segíteni: takarót, ennivalót visz. Persze ma már párosával járnak az utcai szolgálatot végzők, autónk is van. Akkoriban gyalog vagy biciklivel róttam az utcákat.
– A kívülállók véleménye általában az, hogy borzasztó nehéz a hajléktalanokkal foglalkozni.
– Én nem szeretem, ha túlmisztifikálják a szociális munkát. Akárcsak bennem, úgy minden olyan szakmában dolgozónak, ahol emberekkel foglalkoznak, elfogadásnak, szeretetnek kell lennie. Ha nem is lehet mindig szeretettel viszonyulni a hajléktalanok felé, mindenképpen el kell tudni fogadni őket. Kell egyfajta rugalmasság, együttműködés, kell tudni az ő szemükkel látni, meg kell érteni őket. Én hiszek ezekben a dolgokban.
[su_quote]A szociális munkás mindig más szemmel látja a dolgokat: míg te azt látod, hogy a kéregető hajléktalan agresszív, odapiszkít, részeg, addig én látom benne az elesett embert, aki nem tudja a krízist feldolgozni, amibe került, tele van személyes tragédiákkal.[/su_quote]
Általános tapasztalat, hogy a hajléktalanok nagy része mindig valakit hibáztat az életéért, azért a szituációért, amibe most került. Az én véleményem szerint azonban mindig van döntési lehetőségünk. Bármekkora trauma is ért valakit, nem kell feltétlenül az alkoholhoz fordulni, önpusztításba kezdeni.
– Hogyan látod, milyen ma a pécsi ellátórendszer és hol fér rá a fejlesztés?
– Mindig lehet szakmailag finomítani itt-ott. Jelenleg Pécsen a női férőhelyeken kell bővítenünk, mert van rá igény. De országos szinten itt jó az ellátás. Számos városban több szervezet látja el a hajléktalanok gondozását, Pécsen csak mi. Persze mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya is.
A Támasz Alapítvány országos szinten is a nagyobb szervezetek közé tartozik.
– Mi a sikeres munka kulcsa?
– Hát talán az, hogy mindegyikőnk örömét leli abban, amit csinál. Sokan azt hiszik, hogy ez egy szomorú hely, telis-tele megtört emberekkel, de ez nem igaz. Rengeteg jó ember van itt, akikkel lehet beszélgetni, viccelődni. Kollégák között is sok közös programot szervezünk. Úgy vélem, a jó munkahelyi hangulat elengedhetetlen a sikeres munkához. A közös megbeszélések, közös döntéshozatalok is rendkívül fontosak. Lényeges, hogy mindenki elmondhassa a véleményét, olyan eredményre jussunk, ami mindenkinek megfelel.
A szociális munka nem mindig, minden nap csupa öröm. Aki csak a fizetésért csinálja ezt a munkát, az hamar elmegy. Kell egy belső indíttatás, motiváció is. Az alapítványnál az alapítás óta körülbelül ezren már biztos megfordultak. Jelenleg egyébként 125-en dolgoznak a Támasznál.
– Otthon ki vár egy fárasztó nap végén?
– Feleségemmel három gyermekünk van, februárban érkezik a negyedik. Ők 15, 12 és 9 évesek. Számos hobbim van: szeretem a verseket, a zene pedig mindig fontos szerepet töltött be az életemben. Régebben több zenekarban is játszottam, ma már nincs erre időm. Bár azért mindennap kezembe kerül a gitár, az irodámba is vittem egyet. A családdal, gyerekekkel lenni mindig felüdítő. A kezdő szociális munkásoknak is tanácsolni szoktam, hogy legyen valami a munka mellett, ami feltölti őket, sokan akkora hévvel vetik bele magukat a munkába, hogy hamar belefáradnak.
