Aquilea a Római Birodalom kilencedik legnagyobb városa volt, amely fénykorában százezer embernek szolgált otthonául, ám igen kevés tudható egykori lakosainak életéről; az ősi település titkait a legkorszerűbb technológiák segítségével kutatják ausztrál és olasz szakemberek.
A várost a szín- és hőképelemzésre épülő úgynevezett hiperspektrális képalkotás módszerével, valamint lézerszkennerekkel tárják fel a tudósok.
Aquileiát Kr. e. 181-ben alapították a rómaiak. Az ókori város a borostyánút déli végállomása, jelentős központ, kikötő volt. Kr. e. 173-ban már bekapcsolódott a római települések rendszerébe, út kötötte össze Bononiával (Bologna), Kr. e. 148-ban Genovával (Via Postumia), Kr. e. 132-ben pedig kiépült az út Rimini felé is. Megfordult a városban Cicero és Augustus császár. Legnagyobb kiterjedését a Kr.u. II. században, Marcus Aurelius idején érte el, amikor lakossága meghaladta a százezer főt. Az ókori várost Kr.u. 452-ben Attila hadai pusztították el.
Az ausztrál Macquarie Egyetem és az olaszországi Friuli-Venezia Giulia régió egyezményt írt alá, hogy a a szín- és hőképelemzésre épülő úgynevezett hiperspektrális képalkotás módszerével, valamint lézerszkennerekkel feltárják az ősi város titkait – olvasható a Macquarie Egyetem honlapján.
„A százezres lakosság jó része a városfalakon kívülre szorult. Alig tudunk valamit abból, hogy milyenek voltak a köznép falakon kívüli lakónegyedei, ahogy azt sem, hogy hol helyezkedtek el a gazdagok luxusvillái” – magyarázta a vizsgálatokat irányító Arianna Traviglia, az egyetem ókortani intézetének kutatója.
Ismertetése szerint a digitális domborzatmodellek előállításának jelenleg legelterjedtebb távérzékelési módja a lézerszkenneres letapogatás (LiDAR). A jellemzően repülőre/helikopterre szerelt műszer másodpercenként több ezer lézersugár kibocsátásával igen rövid idő alatt nagy területek pásztázására képes. Egyik legnagyobb előnye, hogy belát a növényzettel borított területek alá is. A hiperspektrális távérzékelés során a látható fény, valamint az infravörös fény tartományában készítenek légi felvételeket. Az eljárás lényege, hogy a vizsgált területről a bejutó fénysugarat a műszer nem három színre bontja (mint egy hagyományos fényképezőgép), hanem annál jóval több, esetenként több száz, néhány nanométernyi hullámhossz-tartományt képes megkülönböztetni a látható fény határain kívül is. Így akár több száz réteg vastagságú úgynevezett „adatkocka” előállítására van lehetőség, amellyel a felszín speciális tulajdonságait lehet vizsgálni.
„Szabad szemmel nem tudjuk megkülönböztetni a növényzet növekedésében megmutatkozó különbségeket, amelyek jelzik, hogy a felszín alatt épületmaradványok lehetnek” – magyarázta a korszerű eljárások nyújtotta lehetőségeket Arianna Traviglia.
