Jupiter tánca névre keresztelte a Pannon Filharmonikus Zenekar a napokban adott koncertjét. Az első hallásra bizarrnak tűnő cím a koncert két különálló részére utal: a közönség előbb Mozart Jupiter-szimfóniáját, majd Ravel két művét, köztük a népszerű Bolerót hallhatta. A komolyzenét kedvelők ezúttal sem csalódtak.
Mozart utolsó, „Jupiter”-szimfóniájával indult a koncert, ennek bemutatóját az osztrák zseni már nem érhette meg. A darab grandiózus mivoltát már az is sejteti, hogy a római főistenről keresztelték el. A Pannon Filharmonikusok jól ráérzett Mozart hangvételére, tisztában volt vele, hogyan kell kezelni a szimfóniát, miként nyúljanak hozzá. A klasszicizmus remekbe szabott műve visszahozta a Kodály Központba a 18-19. század bécsi hangversenytermeinek hangulatát, a rizsporos parókák korát.
Maurice Ravel bal kézre írott zongoraversenye a néző számára már csak azért is izgalmas, mert a szólista egy kézzel éri el a kétkezes hatást. Érdekesség, hogy a francia szerző ezt egy, az első világháborúban jobb karját elvesztő zongoraművésznek szánta, hogy virtuozitását ezzel a darabbal is tovább bizonyítsa a világnak.
Balog József a legmagasabb fokon égett a darab során a zongora mögött, hibátlanul átugrotta a tényleg embert kívánó feladat minden veszélyes akadályát. A pécsi zenekar pedig jó partner volt ebben, stabilan támasztotta meg a szólistát.
A darab ügyes választás volt a műsor összeállítóitól az estére, hiszen a zongoraverseny egyes részei már ijesztően hajaztak a Bolero hangzásvilágára.
A közönség így is, úgy is hálás minden Bolero-előadásért, hiszen a darab megunhatatlan, kortalan. Az egészhez „csak” egy zseniális dallam kellett és egy profi hangszerelés. Ez, és a magával ragadó, egyre hangosabbá, szenvedélyesebbé váló ismétlődés jelenti talán a Bolero titkát.
Ilyenkor mindig nagyobb tapsot érdemel a legnehezebb feladatot ellátó kisdobos, aki szűk negyedórán keresztül felelős a szigorú tempóért. A Pannon Filharmonikusok ütősei kiválóan helytálltak.
