A Liszt-év alkalmából fametszettel tiszteleg a XIX. század zeneszerzője és virtuóz zongoristája előtt Takács Dezső grafikusművész, így újabb remek portréval gazdagodott komponistákról készített portrésorozata. De nem ezért látogattunk el a 78 évesen is aktív pécsi mesterhez, hanem mert Makón készült, illetve makói ihletésű munkáiból állított össze egy mappát.
Száznál is jóval több alkotás közül válogathatott, hisz tusrajz, linómetszet, olajkép és ex libris egyaránt található az alföldi városhoz kötődő művek sorában. Amit József Attila ,,a jó makaiaknak” ajánlott versében szavakba öntött, ő a képzőművészet nyelvén fogalmazta meg.
Egy szombathelyi kiállítással kezdődött. Takács Dezső onnan hazafelé jövet, 1971 tavaszán találkozott makói kollégájával, Takács Győzővel, aki épp arra készült, hogy a hagymák hazai fővárosában újjászervezze az 1920-években már létezett művésztelepet. Takács Dezső boldogan mondott igent, s pár hónappal később már a Marosmenti Művésztelep alapítójaként dolgozott.
– Tíz esztendeig jártam Makóra – meséli Takács Dezső –, nagyszerű szellemi-alkotói közeg jött ott létre. A művésztelepnek festők, grafikusok, keramikusok, szobrászok, tűzzománcosok, fafaragók, textilesek is tagjai voltak, én magam is minden technikát kipróbáltam, még szőnyeget is szőttem. Nyaranta sokszor harmincan-negyvenen dolgoztunk ott együtt, mindig remek társaság szerveződött. Híre is ment gyorsan, így rövidesen nemzetközivé lett, Romániából, Jugoszláviából, sőt, a nyugati és északi országokból is rendszeresen érkeztek alkotók.
– Milyen emlékeket őriz abból az időből?
– Csodálatosakat! A második évben magammal vittem egy kisebb présgépet, de a makói gépgyárban készítettek nekünk egy hatalmas, máig meglévő rézkarcnyomót is. Szerettek minket a makóiak, nyaranta alig várták, hogy ott legyünk. Nemcsak a kiállításainkat nézték meg sokan, de munka közben is szívesen meglestek minket. Az olajképeket mindig a helyszínen festettem, vittem az állványt, leültem székemre, és már gyűltek is körém a felnőttek, a gyerekek. Egy kapualjat festettem épp, amikor kijött egy kedves néni, s megkérdezte, elfogadok-e egy kávét? Kíváncsiak voltak ránk, örültek nekünk.
– A Maros allegóriájaként hullámok szülte gyönyörű, fiatal lányt ábrázol, de grafikáinak visszatérő motívuma a hagyma is.
– Nagyon sokszor kimentem a hagymásokkal a földre. Én a rajzeszközeimet vittem, ők a talicskájukat tolták, benne élelemmel, korsónyi vízzel, s ott ült a gyermekük is. Néztem, ahogy dolgoznak. Alázattal, szorgalommal, kitartóan. Hosszú szárú, faszeges gereblyével húzták meg a sorokat, melyeken végigtolták a hagymaültetőt – ez egyenletesen, azonos távolságban szórta ki a gumókat. Kis, nyeles szerszámmal kapálták-gyomlálták a hagymát, nehogy megsérüljön a gyökere. Görnyedt háttal, térdepelve, földig hajolva szorgoskodtak. A képeimen is így ábrázolom őket. Szinte minden makói munkámon megjelennek, minként a korsó, a talicska, a szerszámok, no meg a Nap, mely érlelő sugarait adja. Hagymafa című tollrajzom érdekessége, hogy csak olyan formákat, motívumokat látunk rajta, amilyen egy kettévágott hagymában is megtalálható. Panelban laktunk, amikor készítettem, s emlékszem, az egész épület hagymaillatban úszott, mert naponta újabb fejeket daraboltam föl. Tollrajz lévén, minden vonalat egy lendülettel kellett meghúzni, itt nincs megállás és javítási lehetőség. Tudni kell, honnan indul, s meddig vezet az íve.
– És hogyan lesz ennyire szabályos, szimmetrikus?
– Szemmérték. Ha az ember hatvan éve csinálja, már elég pontosan sikerül.
– Maradtak munkái Makón is?
– Sok. Minden művésztelep után a Csongrád Megyei Tanács megvásárolta az alkotások jó részét, s odaadta a városnak. Én elkészítettem az összes makói iskola ex librisét, könyvcímerét is, ezekből is volt ott kiállításom, s az egész kollekciót (94 darabot) a városnak ajándékoztam. Később azt írta a megyei napilap, hogy ez alapozta meg a makói múzeum kisgrafikai anyagát. Örültem neki, hisz magam is sokat kaptam a várostól: amit ott tanultam, láttam, amilyen alkotói közegben dolgozhattam, meghatározó volt számomra. Mostanáig előfordul, hogy az ottani élmények hatására születik meg egy-egy munkám. Ha ránézek – márpedig gyakran ránézek – ezekre, jó szívvel emlékszem vissza a makói évekre.
