Ha Málics Ottó nem hal bele a fejlövésbe, biztosan kivégezték volna, mert már ’56 előtt is ült börtönben politikai okokból, ráadásul Pécsett ő verte le a Nádorról a vörös csillagot – derül ki egy volt mecseki láthatatlan 16 évvel ezelőtti visszaemlékezéséből. És ez még nem minden.
Málics Ottóról, a legendás mecseki láthatatlanok egyik legjelentősebb katonai vezetőjéről többször írtunk már, tragikus halálát és tetteit számos ‘56-os túlélő, rokon, volt gerillatárs visszaemlékezéséből ismerhettük meg. Dr. Molnár Lajos is együtt harcolt Máliccsal, az ő emlékeiből viszont nem csak a Pécsbányán eltemetett hős ellenállóról tudhatunk meg többet, hanem arról is, hogy milyen volt csatlakozni a mecseki láthatatlanokhoz, és hogy milyen lehetett megélni az ellenállás végét.
A Dunántúli Napló 2003 októberében megjelent cikkéből kiderül, hogy az orvosnak készülő Molnár mindössze 19 éves volt, amikor úgy döntött, hogy csatlakozik a Mecsekben járőröző pécsi partizánokhoz. November 6-án egyedül indult fel az erdőbe, és noha vele egy időben még két orvosis kollégista tartott az ellenállókhoz, ők út közben meggondolták magukat és visszafordultak. Molnár pedig hamarosan találkozott is a láthatatlanok őreivel.
„A Magaslati út végén, ahol kezdődött akkor az erdő, ott állt az őrség. Elmondtam, miért jöttem, hogy beállnék közéjük. Ha nem is feltétlenül harcolni, de talán mint egészségügyis, a segítségükre lehetnék. Erre elkísértek a dömörkapui turistaházhoz, ott volt a főhadiszállásuk. De még aznap átgyalogoltunk Vágotpusztára” – emlékezett vissza 16 éve a nyugdíjas ortopédfőorvos.
Arra a kérdésre, hogy milyen volt a mecseki láthatatlanok csapata, Molnár a következőket válaszolta:
„Névről jóformán senkit sem ismertünk. A parancsnokot úgy hívták, hogy Gazda. Amúgy ez a csapat, amelyiket közelebbről megismertem, állhatott vagy húsz emberből. Puskáink voltak, a parancsnoknak külön pisztolya, az őrségnek egy golyószórója. Azt, hogy ki biztosította az élelmezésünket, a mai napig nem tudom, de nem is nagyon törődtünk vele. Néha adtak valami kosztot, de dőzsölés nem volt, az biztos…”
A tragikus kimenetelű, pécsváradi rendőrőrsnél lezajlott tűzharcra – melyben tarkón lőtték Málics Ottót – Molnár így emlékezett vissza:
„Vágotpusztáról elmasíroztunk Kisújbányára, majd Pécsvárad felé vettük az irányt, mert olyan híreket kaptunk, hogy a rendőrőrsre volt ávósok vették be magukat. Ott lezajlott a csata, ahol Málics Ottó fejlövést kapott. Néhányan a vállunkra vettük, visszagyalogoltunk vele Kisújbányára. Ott lovaskocsira tették, bevitték Komlóra, ahonnan mentővel szállították az idegklinikára, de már nem lehetett megmenteni, belehalt a sérülésébe. 1991-ben megkeresett engem az unokahúga, aki azt mondta: lám, milyen sors, ha Málics nem hal bele a fejlövésbe, biztosan kivégezték volna, mert már ’56 előtt is ült börtönben politikai okokból, ráadásul Pécsett ő verte le a Nádorról a vörös csillagot. De azt is elmesélte, hogy ‘56 után rendszeresen meggyalázták Málics Ottó pécsbányatelepi sírját.”
Ilyen volt a partizánok utolsó napja Molnár szerint:
„Mindannyian bizakodóak voltunk. »Tartsatok ki, magyarok, jönnek az ENSZ-csapatok«, ez az ígéret volt bennünk. Egyszer elberregett felettünk egy repülőgép, azt hittük, hogy itt vannak az amerikaiak, amiből persze semmi sem volt igaz. Aztán egyik reggel, úgy a második hét végén Mánfa felől a szovjetek elkezdték lőni a pusztát. A Gazda összegyűjtött minket, és bejelentette: ő maga elindul Jugoszláviába, aki akar, mehet vele, aki itthon marad, igyekezzen mindent eltüntetni, lehetőleg semmi ne legyen, ami arra utalna, hogy ott voltunk. Mindössze négyen-öten maradtunk, rendet raktunk, aztán szépen lesétáltunk a hegyről. […] A Rákóczi és a Jókai utcai kereszteződésében szovjet katonák nagy igazoltatást tartanak. Arra gondoltam, ha most megfordulok vagy éppen futni kezdek, akkor biztos belém lőnek. Úgyhogy beálltam a többiek közé, és csodák csodájára, miután megnézték a papírjaimat, menni hagytak, pedig borostás voltam, a viharkabátom vérfoltos volt, de elengedtek. Magam se értem, hogy miképp úsztam meg a felelősségre vonást, mert ennél sokkal kisebb vétkekért is hosszú börtönbüntetést szabtak ki diáktársaimra.”
A végére pedig íme Molnár igencsak frappáns megfogalmazása azzal kapcsolatban, hogy miként kezelték hosszú évtizedekig a mecseki láthatatlanok emlékét: „1990-ig teljes hallgatás következett a mecseki láthatatlanokról, hiszen hosszú ideig még a 8×7 se 56-volt, hanem, mit tudom én, 32…”
