Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz a vége a SZFE hallgatók tiltakozásanak. Pedig ez valójában sosem volt kérdés.
MESTER ZOLTÁN JEGYZETE
Évekkel a nagy angliai bányászsztrájk után egy szociológusokból, társadalomkutatókból álló csoport meglátogatta a sztrájk egykori résztvevőit. Az interjúalanyok között volt egy asszony, aki elvesztette a férjét az összecsapásokban. Iskolázatlansága ellenére rendkívül bölcs ember benyomását keltette, és az élet edzette éleslátásról tett tanúbizonyságot. Elmesélte, hogyan szervezte meg a csaknem kétszázezer ellenálló bányász és családja az életet a sztrájk “hátországában”, miután a Thatcher-kormány bejelentette a majd két tucat bánya bezárását, halálra ítélve egy iparágat, tömegeket sodorva kilátástalanságba az ország gazdaságának megmentése érdekében.
Az idős nő érzékletes szavakkal mesélte el, hogy bár érezték az elkeseredett küzdelem hiábavalóságát, a súlyos sérülésekkel, halálesetekkel járó összecsapások brutalitását, az ellenállás kilátástalanságát, a bányászcsaládok egy éven át kitartottak, míg a hatalom, az erőszakosság miatt ellenségessé váló közvélemény, a sztrájkalap kiürülése és a sztrájktörők számának növekedése felőrölte őket.
Az elbeszélés után beálló csendben az egyik kutató (némileg érzéketlenül) megkérdezte: ha tisztában voltak az ügy esélytelenségével, akkor ugyan mire volt jó lázongani, miért kellett ellenállni az elkerülhetetlennek? Az asszony ráemelte tekintetét, majd kis idő múlva csendesen csak annyit felelt:
“Mert nem tehettünk mást.”
Miközben jó eljátszani a különböző forgatókönyvekkel, a realitás már előre megírta a maga szenvtelen és unalmas változatát a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán. Naivság lenne azt hinni, hogy az SZFE hallgatóinak tiltakozása végződhet az egyetemük (általuk egyedüli lehetséges működési formájának) megmentésével és az autonómia visszaállításával. Ultimátumuk elfogadása egyet jelent a NER teljes és feltétel nélküli kapitulációjával.
Nem defetista dolog azt gondolni, hogy az események végkimenetele (bizonyos szempontból) teljesen másodlagos. Mert a lényeg most azon van, hogy van itt egy csomó nő és férfi, akik tetteik (rájuk nézve nem túl rózsás) következményeinek ismeretében kiálltak az elveik, a tisztesség, és a szabadság mellett.
Mindegy, hogy majd valamikor kifáradnak, esetleg erővel távolítják el, vagy egyszerűen átverik őket.
Ha az egyetemükért folyó küzdelmet el is fogják veszteni, valami ezen túlmutató dologban már akkor győzelmet arattak, amikor először kimondták hangosan: eddig és ne tovább.
Rövid időn belül, a hosszú fullasztó évek után képesek voltak (a távozó indexesekhez hasonlóan) csoportosan, közösségként fellépni, nekifeszülni és nemet mondani a NER mindent megrohasztó és korrumpáló akaratának.
Személyes életükre nézve a kiállásukkal az egzisztenciájukat és szakmai karrierjüket dobták ki a kukába hazájukban, legalábbis amíg és ahova a NER csápja elér. Márpedig a NER jelenleg mindenhova elér. Ez alól a színház sem kivétel, számottevő érintetlen része nincsen már. (A sajtóhoz hasonlatosan, néhány sziget maradt már csak egy tenger közepén.)
A kiállásukra nemcsak mi fogunk emlékezni, hanem szakmájuk ura, a szűkre szabott bocskaijában szuszogó, öröktől fogva sértett és duzzogó ember, aki az elmúlt években mást sem csinált, mint (többnyire képzelt) megalázottságától fűtve állhatatos odaadással zabálta fel saját világát, a színházat. Az életünk más területein működő pártkáderekhez, igazgatókhoz, szerkesztőkhöz, intézményvezetőkhöz, kitartottakhoz stb hasonlóan minden egyes feltartott tenyérre emlékezni fog, és tesz majd róla, hogy a tulajdonosaik a büdös életben ne kapjanak munkát. Esetleg feladott méltóságukért és megalázásukért cserébe.
Nem új dolog ez, tíz éve ebben élünk, tíz éve ez a magyar valóság, a mindennapok része, és nem igen van már olyan ember, akinek ne lenne legalább egy története arról, hogyan szembesült a NER cinikus gátlástalanságával. Amit megtapasztalni nem is minden esetben kellett tüntetni vagy tüntetésen felszólalni, általában elég volt egy meggondolatlan komment, lájk, gúnyosan felhúzott szemöldök a meetingen, egy felelőtlen munkahelyi beszélgetés a dolgok szabadon történő kimondásának érzésétől megmámorosodva néhány pillanatra, és jöhetett (jobb esetben közös megegyezéssel) a munkavégzés beszüntetése.
A SZFE hallgatói tiltakozásának így különösen óriási a jelentősége, olyan következménye is lesz, ami jóval túlmutat a személyes sorsukon.
Mert ma még más képet lát, aki veszi a fáradságot, és megtekinti a kevés megmaradt tisztességes sajtó bármelyik megmaradt képviselőjének tudósítását.
Azt látja, hogy ez a szomorú, állandó dühben fortyogó, szédítő hatalmat gyűjtő embernek (aki gyakorlatilag kipofozta az utolsó szerencsétlen független színjátszót a legutolsó kőszínházból is, hogy ami maradt, inkább emlékeztessen az indián rezervátumok kihalni készülő lakóira) útját állja néhány pimasz, cigizve tüntető csaj meg srác. Lám, sértettségében legyőzött és elpusztított mindent, ami őt magát is meghatározta, és mikor az utolsó várba már csak be kellene lovagolni, az ott lakók nemhogy nem fossák össze a bokájukat az igyekezetben, hogy virággal köszöntsék, hanem felhúzzák az orra előtt a hidat.
Most magában fortyogva rója a köröket a vár előtt, tehetetlenségében a földet rugdossa, egyre képtelenebb dolgokat motyog, kuncogásnak vél minden pusmogást a háta mögül, és retteg a Főnök dühétől, akihez bármelyik pillanatban befuthatnak a pártiroda think tankjaiból a mérések eredményei, amik semmi jót nem ígérnek a Vezér népszerűségére (ezáltal pedig rá) nézve a fiatalok körében.
A kockás inghez hasonlóan villámgyorsan az ellenállás jelképévé váló piros-fehér kordonszalagok minden egyes sávja az ő megalázottságának és barbárságnak szimbóluma. De ennél fontosabb, hogy egyúttal az ellenállás és a bátorság szimbóluma már.
Bevonulása után aztán rendezheti majd a hiányolt előadásokat a repijegyekkel és kivezényelt iskolásokkal feltöltve is jobbára üres színháztermeknek. A kultúra és így a színház törvényei nem változnak: a kultúrát fogyasztó ember az őszinte és szabadságban született művet szereti. Az izzadságszagú, erőltetett dolgoktól zsigerből irtózik. Nemhogy nem fizet érte, ingyen sem kell neki.
Az SZFE tiltakozó hallgatói jól megértették a rendszer működését: a NER nem hagy választási lehetőséget, a célja olyan helyzetbe szorítani az embereket, ahol nincsenek választási lehetőségek.
A hatalom működésének elemi lényege, hogy nincsen átmenet, nincsen csak kicsit, nincsen megalkuvás, nincsen kacsintgatva ellenállás. A NER vonatkozásában igenek vannak vagy nemek. Ha csak picit engedsz, már vesztettél. Ennek a hatalomnak sajátossága az arrogáns gőg, ami miatt képtelen felmérni, hogy valaki fellázad ellene, inkább választja a rendszeren kívüliséget. Ezt értették meg most nagyon szépen a tiltakozó hallgatók, és ez a megértés köszön vissza az ultimátumukból: csakis és kizárólag az autonómia és az eredeti állapotok visszaállítása, Vidnyánszky Attila lemondása utána hajlandóak tárgyalni.
Nincs ehhez a külön- és/vagy ellenvéleményhez szokva a hatalom, mondjuk egy évtized alatt könnyen hozzá lehetett szokni a magányos ellenállók, a csendben, magukba fordulók, az elfojtók, a hallgatást vagy megalkuvást választók többségéhez.
Bárhogy próbálja ezt a különvéleményt a kormányzat sajtója (országos szinten éppúgy, mint helyi viszonylatban) letagadni, elhallgatni, a hirtelen fontossá váló számokkal elbagatellizálni, már látványossá váltak azok, akik nemet mondtak a NER színjátékára. Az emberek pedig majd elolvassák ott a történetüket, ahol nem hazudják el. És tudni fogják, hol nem nézik hülyének őket.
A mi dolgunk most ezeknek a bátor embereknek a bátorítása. Kötelességünk a szolidaritás velük még akkor is, ha amúgy nem érdekel a színház.
Az emberi bátorságot, tartást, kiállást és önfeláldozást értékelni és átérezni a kultúra alapja. Ünnepelni az egészséges társadalom záloga.
Még egy kicsit álljatok ellen a tenger kevély hullámainak. Minden újabb nap titeket igazol.
Fotó forrása: 444.hu live video Facebook
