A pécsi színházigazgató-választás folyamata rövidesen véget ér. Bár a helyi színházművészetet messze nem csak a Pécsi Nemzeti Színház jelenti, hiszen ott van a Harmadik Színház, a Janus Egyetemi Színház, a Bóbita Bábszínház, és több amatőr társulat is, azért azt nehéz vitatni, hogy egy korszak most lezárul. Ez alkalmat ad a számvetésre, és arra, hogy megvizsgáljuk, mi történt, és mi nem történt színházi vonalon a városban az elmúlt években. Színházkedvelő és -értő pécsieknek tettük fel ugyanazt a négy kérdést, válaszaikat alább olvashatják.

Kérdéseink a következők voltak:

1. Milyen gyakran jár színházba Pécsett és mely intézmények, művészeti csoportok előadásait látogatja a legszívesebben és miért azokat?  
2. Melyek voltak az Ön számára legemlékezetesebb, legizgalmasabb, legnagyobb hatású színházi előadások az elmúlt néhány évben Pécsett? (Helyi, tehát nem vendégelőadások.)
3. Hogyan ítéli meg a jelenlegi pécsi színházi élet “minőségét”? Elégedett-e az előadások színvonalával? Kérem, röviden indokolja válaszát!
4. Milyen pozitívumok és negatívumok jutnak eszébe, ha a színházművészet jelenlegi pécsi helyzetére gondol?

Voltak, akik külön-külön válaszoltak a kérdésekre, és voltak, akik egyetlen választ küldtek, előbbi esetben számokkal jelöltük, mely válasz melyik kérdésre érkezett. Egyetlen válaszolónk kérte, hogy neve ne szerepeljen a cikkben, kérését tiszteletben tartjuk, ő párjával együtt válaszolt a kérdésekre.

Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője

1. Az elmúlt néhány évben kissé ritkábban járok színházba Pécsett, évente egy-két alkalommal a Pécsi Nemzeti Színházba, egy-két alkalommal a Janus Egyetemi Színházba és hasonlóképpen a Harmadik Színházba. A PNSZ-ben a legutóbb a tavalyi év elején Dürrenmatt A fizikusok című darabját (rend. Keszég László), az év végén a Funk Iván által rendezett Mobilt, a JESZ-ben a tavalyi évadban Goldoni A kávéház című (rend. Zakariás Máté), valamint Shakespeare Sok hűhó semmiért című (Tóth András Ernő) darabjait láttam, továbbá Zakariás Máté Camus Az idegenjéből készített monodrámáját. A Harmadik Színházban két Vincze János által rendezett darab a legutóbbi tapasztalatom, tavaly év végén Sarkadi Imre Oszlopos Simeonján, most szeptemberben pedig Szakonyi Károly Adáshibáján voltam ott. Mindhárom színház működését hosszú évek óta követem, azokat az előadásokat nézem meg elsősorban, amelyek az én ún. értelmiségi érdeklődésemnek megfelelnek.
2. A PNSZ-ből Funk Iván rendezéseit tartom egyenletesen jó színvonalúaknak, ezeken kívül izgalmas volt még két éve a Fábián Péter–Benkó Bence páros Mecseki tigrise. A JESZ előadásainak egy részében az utóbbi néhány évben a fiam is játszott, ezért itt óvatos vagyok. A Sok hűhót például emlékezetesen megcsavarták. És nagyon jó szívvel emlékszem két olyan előadásra, amelyek Keresztesi József szövegeiből születtek, a Medvevár című Janus-darabra (rend. Kocsis Gergő) és a Szerelmem, Majomúr című Tarzan-feldolgozásra (rend. Köles Ferenc).  A Harmadikból az utóbbi időkben a Parti Nagy Lajos által fordított McDonagh-darab, a Piszkavas (Vincze János rendezése) tette rám a legmélyebb benyomást.
3. A pandémia időszakát igazságtalan lenne figyelembe venni, az ugyanis ellehetetleníti a szisztematikus munkát. Ám az azt megelőző időszak sem számított a pécsi színház erősebb szakaszai közé. A PNSZ-ben ritkán találok a magam számára néznivalót, bár tisztában vagyok azzal, hogy egy vidéki nagyvárosban szükséges a népszínházi igények kielégítése is. Az arányok kérdése ez is, mint oly sokszor az életben. Ez ugyanakkor nem feltétlenül a tömegigények kiszolgálását kell hogy jelentse, hanem része lehet a közönségnevelés is, különös tekintettel a fiatal korosztályokra. Valamiféle megújulásra mindenképpen szükség lesz, művészi értelemben több kockázatot kellene vállalni.
4. Pozitívum a fővároson kívüli Magyarországot tekintve sokszínű, rétegzett intézményi struktúra (a felsoroltakon kívül: Bóbita Bábszínház, Horvát Színház, Escargo, Oberon stb.), ám a különböző intézmények, csoportok komoly finanszírozási gondokkal küzdenek. A PNSZ az ország talán legszegényebb nemzetije, a Harmadik Színháznak pedig évek óta alig telik új bemutatóra.

Aradi Hanga Zsófia egyetemi hallgató

1. Az utóbbi két évben, kislányom születése óta, kevés alkalmam volt színházba járni, ezért egy kicsit „kívülállóként” is figyeltem a pécsi színházi élet alakulását. Korábban rendszeresen látogattam a Pécsi Nemzeti Színházat. A nagymamám 60 éve premierbérletes, vele gyakorlatilag minden bemutatóra eljuthattam, kihasználtam a lehetőséget. Az utóbbi időben tulajdonképpen csak azért jártam, mert groteszk élvezetet nyújtott már az is, ha elmondhattam, mennyire nem tetszik, amit ott látok. Időről-időre azért akad bizonyíték arra, hogy a város nincs híján a jó színháznak, csak éppen keresni kell. Nagyon. Itt működik a Keret Alkotó Csoport, az Oberon Társulat, a JESZ, és még sorolhatnám, mindegyiket érdemes megismerni. Talán most újraéled a Zsolnay Színház is, ahova szintén színvonalas előadásokat hívtak meg a szervezők anno.
2. Friss példát mondok: pénteken a JESZ-ben láthattam Az arab éjszaka című előadást (rendező: Tárnoki Márk), ami – nem túlzás – visszaadta a hitem a pécsi színházi életben. Újra megerősített abban, hogy élnek, dolgoznak Pécsett olyan színházi alkotók, akikre érdemes odafigyelni. Hogy kicsit visszább menjek az időben: nagy hatással volt rám pár évvel ezelőtt Ákli Krisztián rendezésében a Büntető című kamarajáték. Kiváló alakítások, fontos téma, remek forma. Szintén meg kell említenem a Szociopoly című színházi társasjátékot (rendező: Fábián Gábor), amiben magam is részt vehettem több alkalommal meghívott civil szakértőként. Nagyon jó, hogy az ilyen típusú törekvésekre is van példa Pécsett. És még egy kicsit „hazabeszélek”, velük is volt már szerencsém együtt dolgozni: az Üres Tár Társulat 2015-ös Vojcek-körforgás című börtönszínházi előadása (rendező: Kőrösi Márk) azóta is kísért. Elmondhatatlanul fontosnak tartom azokat a színházi formákat, amikben a munkafolyamat legalább annyira fontos, mint az elkészült az előadás – a Vojcek-körforgás ilyen volt.
3. A PNSZ előadásai hosszú évek óta nem mozgatnak meg. A Pécsi Balett munkáját nagyra tartom, előadásaik üde színfoltként vannak jelen a nemzeti színház műsorkínálatában. A Bóbita Bábszínház előadásai szintén kiemelkedőek a pécsi színházi kínálatban, öröm, hogy a pécsi gyerekeknek lehetősége a Bóbita előadásain felnőni. Igazi érték az ott folyó munka. Halvány emlékeim vannak róla, milyen hatalmas esemény volt pár évvel ezelőttig a POSzT. Kár, hogy kiüresedett ez is, bezárkózott a színház falai közé, és nem kínálja már azt a városi szintű fesztiválhangulatot, amire szüksége lenne a pécsieknek. Hiába ad otthont a város évről-évre rendkívül színvonalas előadásoknak, nagyon szűk réteg engedheti csak meg magának, hogy megtekintse ezeket, azok, akik ebből kiszorulnak, egyre kevesebb alternatív – de ugyanolyan színvonalas – programmal vigasztalódhatnak.
4. Nagyon nagy hiányként élem meg, hogy a Pécsi Nemzeti Színház az utóbbi években nem tud az a meghatározó kulturális olvasztótégely lenni a városban, ami lehetne. Szerencse, hogy a városban több független (köztük több színházi neveléssel is foglalkozó) társulat működik, ugyanakkor az a benyomásom, hogy többségük egymástól elszigetelten, kevés forrásokból (tehát folyamatos bizonytalanságban) nagyon szűk réteget megszólítva tud csak működni. Komoly hagyományai vannak a diákszínjátszásnak a városban. Jómagam a Leőwey Klára Gimnázium francia tagozatán folyó diákszínjátszók munkájában veszek részt. (Pécsett több mint 30 éve minden évben megrendezésre kerül egy több száz résztvevős, nemzetközi francia nyelvű diákszínjátszó fesztivál. Hallott erről már valaki a városban? Mekkora nyilvánosságot kaphatnak a nem kőszínházi közegből érkező színházi törekvések egy város életében?) Hiába vannak jelen nagyon fontos, progresszív, kísérletező színházi műhelyek Pécsett, ha ezek sok esetben nem kapják meg azt a figyelmet, támogató légkört a város részéről, amire szükségük lenne a túléléshez. Egy nyitott, a helyi függetlenekkel való együttműködéstől el nem zárkózó vezetés végre azzá tehetné a Pécsi Nemzeti Színházat is, aminek lennie kellene: a pécsi színházi élet katalizátorává. Ebben bízom.

P. Müller Péter egyetemi tanár

1. A tavalyi és az idei naptáram szerint átlagosan havonta egyszer. Akiket nézek, akiknek előadását láttam ebben a két évben (abc rendben): Escargo Hajója, Janus Egyetemi Színház, Pécsi Harmadik Színház, Pécsi Nemzeti Színház, Tandem Színház. Mindegyikükre kíváncsi vagyok. Az úgynevezett „független” szcénához tartozó (azaz nem a színházcsinálásból élő) csoportok tevékenységét, kísérletező kedvét, frissességét nagyra értékelem. (Hiányzik a felsorolásból a Bóbita és a Horvát Színház, de ezekben nem jártam.)
2. Bánk bán (Nemzeti), Philoktétész (JESZ), Mákkirályfi (Escargo).
3. Erről általánosságban szólni nehéz és nem is méltányos a résztvevőkkel szemben. Ami a pécsi színházi élet értéke (s ez az 1960-as, 70-es évek óta így van), hogy más vidéki városokhoz képest nagyobb a színházi kínálat. Van kapcsolat és bizonyos mértékű „átjárás” a csoportok között. Amit keveslek, az a felkavaró, provokatív, gondolatébresztő előadások aránya, egyáltalán a léte. Szűk az esztétikai mező, sok a szöveg, túl sok a realizmus, túlteng az, amit Pilinszky János mimikriszínháznak nevezett. Kevés a stilizáció, kevés az irodalom béklyójából kiszabaduló, autonóm színház.
4. Itt részben az előző kérdésre adott válaszaimat ismételném meg, kiegészítve azzal, hogy hiányzik a város kulturális életét – benne a színházi produkciókat – szemléző szaksajtó (ilyen volt az Echo folyóirat 1998-tól 2010 végéig), ami egyszerre dokumentálná és értékelné a színházi eseményeket, folyamatokat, s ami a színházművészet helyzetére is kihatna. Pécs színházainak jobban kellene látszania a magyar kulturális életben. Markáns, műhely- és iskolateremtő alkotók, művészegyéniségek (rendezők) jelenlétére is szükség volna.

Pinczehelyi Sándor képzőművész

A korábbi évekhez képest sokkal kevesebbet járok színházba, ennek különböző okai vannak, elsősorban az, hogy én csak az előremutató, nem kommersz előadások híve vagyok. Az utóbbi években a Harmadik Színház előadásait látogattam, mert ott találtam meg azt, ami az ízlésemnek megfelelő. Tudom, hogy a nagy színházaknál fontos a látogatottság és a bevétel, de nem hiszek abban, hogy a közönség ízlését kell kiszolgálni, a „népszínházi” koncepció egy hamis út. A színvonalas produkciók „bevonzzák” a közönséget, általánosságban a pécsi színházi élet minősége nagyon hullámzó, de ezt megnyugtatóan csak akkor lehet kijelenteni, ha az összes színház, összes produkcióját, legalább egy évadon keresztül megvizsgáljuk.

Nálunk nincs az a színházi kultúra, ami más országokban megtalálható, de ott is inkább egyes színházak a meghatározók, mivel ez függ a vezetőktől, a közreműködőktől, az anyagi lehetőségektől, a kulturális környezettől, a nézőktől, és még sorolhatnám.

Ennek a városnak, ezeket a színházakat bőven el kellene tartani, én a tiszta profilú, magas színvonalú együttesekben hiszek. 

Nagyon fontosnak tartanám, hogy megfelelően legyenek „eladva” az előadások, hiányolom, hogy ritkán „használják” a Pécsett élő társművészetek képviselőit.

Tudom, hogy mindenki hozza a saját, jól ismert alkotótársait, és nincs idő újabbakkal kísérletezni, meg ez egy másfajta munkastílus, amibe bele kell tanulni, de azért lehetne gesztusokat tenni. Nem is az idősebbekre, hanem a sok tehetséges középkorú és fiatal művészekre gondolok.

Elolvasva a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázatokat, a négyből kettő mellett tenném le a voksomat, kíváncsi vagyok…

Vatai Éva tanár

1. A PNSZ-be ritkán. Ha színházba megyek, akkor az az E78. A PNSZ számomra évek óta iszonyatos nagy csalódás. Fáradt, kedvetlen társulat, unalmas előadások, rossz műsorterv. Sem a rendezők, sem a darabok nem vonzanak. Ha hallom, hogy valamiről jót mondanak színházértő barátaim, akkor elmegyek, megnézem. De lehet, hogy túl igényes vagyok: eddig még egyik előadás sem jött be. A mecseki tigrisen legalább nem unatkoztam, nem volt átütő színházi élmény, de végigültem. Régebben a Harmadik Színház által meghívott produkciókra jártam, ma az E78-ba. De főleg budapesti színházakba (Radnóti, Örkény, Katona), és oda viszem a diákjaimat is. Nagy ívben kerülöm a PNSZ-t. Számomra ez a színház jelenlegi állapotában értéktelen és teljesen felesleges.
2. Pl. az Addikt. Nem volt nagy színházi durranás, de legalább alapot adott utána való beszélgetésekre. Oda a diákjaimat is elvittem. Kirobbantott belőlük valamit, amiről aztán beszélni lehetett. A téma és a történet gondolatébresztő volt. A legutóbbi színházi élményeim igen régiek: ezek a Mohácsi-rendezések voltak (A képzelt beteg, a Salemi boszorkányok, a Parasztopera), egy jó rendező képes kihozni ebből a megfáradt társulatból is a rejtőzködő energiákat. Van benne érték, csak fel kell rázni! Vagy emlékszem Herczeg Adrienn alakítására a Portugálban. De sok-sok előadás után csalódott és dühös voltam: hogy lehet ilyen érdektelen semmiket elénk tenni?
3. Végtelenül elégedetlen és csalódott vagyok. Néha elmentem egy-egy produkcióra, a barátaim miatt, de hamar otthagytam az előadást. Ha az étteremben nem ízlik az étel, otthagyom. Számomra a színház is ilyen: 20 perces esélyt adok egy előadásnak, ha nem vonz be, akkor kimegyek. Minek pazaroljam az időmet? Engem döbbentsenek meg! Kössenek le! Ne alibizzenek nekem színház ürügyén! A PNSZ-ben alibizés folyik hosszú évek óta. Megértem én, hogy “pécsi közönség”, meg hogy középutat kell találni…stb. De az én ízlésemet ki akarja kielégíteni? Az utóbbi években még lagymatag próbálkozást sem láttam erre.
4. A POSZT jó volt: nagy volt a választék. Csalódást éreztem, amikor láttam egyre lejjebb süllyedni a színvonalát. Meglepett a fesztivál átpolitizálásának mértéke, nem csak engem, hanem a külföldi vendégeket is, akiknek tolmácsoltam. Szép a pécsi színház: kívülről-belülről. Nem értem, hogy miért nem lehet életet lehelni bele. Rettentő jó lenne, ha a városban működő alternatív társulati produkciók is helyet kaphatnának benne. Régebben volt is rá példa, 2006-ban egy Üres Teres produkciót (Vojcek körforgás) fogadott be a PNSZ – életem egyik legnagyobb színházi élménye volt. Vagy hívnának meg egy Szociopoly-előadást, ami olyan nagy hatással van a fiatalokra, na, ilyeneknek kellene kinyitni a színházat! Jelenleg semmi értelmét nem látom a városi színháznak: szentély, ahová a város lakói kiöltözve bemennek, aztán csalódottan kijönnek. Van értelme? Ha nem is a mindennapos katarzisra kellene törekedni – nagy kincs az a színházban! –, de legalább korrekt előadásokra, amelyekben lelkes színészek üzennek a közönségüknek: na, ezért érdemes!

Dr. Kovács Sándor nyugalmazott egyetemi docens

Ötven évnél is hosszabb ideje volt bérletünk a Pécsi Nemzeti Színház előadásaira, amelyet éppen 2019 őszén nem újítottunk meg. Mindeddig (mindaddig) ötször-hatszor bizonyosan a páholyban ültünk szezononként. Néhány éve érlelődött lemondási szándékunk. Oka jónéhány pécsi színházrajongó előtt is ismert. A markáns színvonalgyengülés. Számunkra már-már nézhetetlenekké váltak a produkciók. Eluralkodott az igénytelenség. Gyakorta a diákszínjátszáshoz hasonlóan „egymásnak” játszottak, játszanak az „aktorok”. Mindeközben hadarnak és motyognak. Az operaelőadások és egy-két operett kedvünkre valók voltak. Egy Weöres Sándor-darabra jó emlékekkel gondolunk.  De nem felejthető  (T.Williams) A vágy villamosa sem. A bennem leginkább felmerülő pozitívum: az igazgatóváltás. A Lipics-Vidákovics párostól változást várok. 

Mindazonáltal nem maradtunk teátrum nélkül. Átigazoltunk a Harmadik Színházhoz.

Balogh Robert író

1. Esetemben a színházba járás gyakran munka, írni szoktam az előadásokról vagy interjút készítek. Magamtól legszívesebben a Pécsi Harmadik Színházba járok, mind a darabválasztásuk, mind az előadások stílusa miatt. A Pécsi Nemzetiben ritkábban fordul elő olyan előadás, amely engem is céloz. Számomra az ideális előadás – még kamaszkoromban elcsíptem az utolsó előadások egyikét – a kaposvári Marat/Sade-ot jelentette Ács János rendezésében. El lehet felejteni azt, ahogy Máté Gábor kezében ott az utcakő, vagy Jordán Tamás jeleneteit? Több mint harminc éve láttam. Pécsett ehhez fogható előadásokat általában csak a Harmadik Színházban fordulnak elő, s nem csak vendégelőadásként. Mondjuk Vincze János rendezésében egy évtizedig ment a Kvartett, azt több mint tíz alkalommal láttam, de a Szappanoperát is megnéztem vagy ötször, a Prah is ide sorolandó, de Spiró darabjain túl a Háy-okat is szerettem ott. A rekordot a Lila ákácz jelenti az életemben, azt 16 alkalommal néztem meg, Simon Balázs rendezte még a bárkásokkal adták elő, amikor felújították a színházukat: Scherer, Mucsi, Kaszás Gergő, Börcsök Enikő… Máig a fülemben van, ahogy Pokorny Lia azt mondta Csaszinszky Palinak, hogy „Cöö!” A Nemzetiben a Pillantás a hídról c. előadás maradt meg bennem, azt négyszer néztem végig Balikó Tamással a főszerepben. Illetve a Mohácsi János rendezéseket szerettem, vagy régebben rendezett itt ifj. Bagossy László is. De hát ez már a múlt. A legnívósabb pécsi színház viszont egy családi bábszínház: a MárkusZínház. Pilári Gábor és Vajda Zsuzsa európai nívón szórakoztatják a gyerekeket, felnőtteket. Mindegy mit csinálnak, a létezésükből fakad a minőségük.
2. Két darabot említek meg, a Pécsi Harmadik Színházban még el lehet csípni – relatív ezt mondani ebben az időszakban – a Piszkavasat (Martin McDonagh írta, Vincze János rendezte), ez egy olyan színtű előadás, amely azon túl, hogy a drámaszöveg remekmű, a rendezése is érzékenyen rezonál a saját korára, közegére. Katartikus alakításokkal, nagyívű, felkavaró… Nem akarok túlzásokba esni, de tényleg. Számomra ez az igazi művészet, etikus, bátor és mégsem csak egy politikai vezércikk felolvasása, hanem releváns színházi nyelvrendszer alkalmazása. Nem ennyire kiforrott előadást láttam a minap a Nemzeti Színházban, a Bánk bánt, Vilmos Noémi rendezte, aki ötödéves rendezőszakos a SzFE-n. Ez a Bánk bán nem a megszokott, mentés, harcsabajszos előadás. A szöveg is érdekes, a hozzátett jelenetek sokkal izgalmasabbak, mint a főszöveg, mert azt elhadarták, szinte végigrohantak rajta, de mégis megtörténik a csoda. Az előadás végére összeértek a szálak, a közelmúlt hazafias slágermixétől, a nagy közös énekléstől megszületik egy katarzisközeli élmény. Ritka az, hogy emberek beszélgetnek a Színháztéren előadás után. Négy-öt csapatot láttam. Ehhez kellett sok minden, a rendező közéleti szerepvállalása, az, hogy a magyar közállapotok aktuálissá tették Katona József klasszikusát és az is, hogy a társulat beleállt ebbe a produkcióba és egészen más színházi jelenléttel is hajlandóak voltak dolgozni, mint egyébként. Egészen példaadó volt Stenczer Béla színpadi alázata számomra. Talán Köles Ferit hiányoltam a darabból, az ő játékát szeretem leginkább a társulatból, a Tar Sándor szövegéből készülő darabjától sokat várok. 
3. Nem vagyok elégedett, de ez inkább egy korholó, szeretetteli elégedetlenség, semmint számon kérő hang megütése részemről. Rázga Miklós színházi ízlésével lehet vitatkozni, de az általa elért nézőszámokkal kevésbé, majdhogynem 130 ezer nézőt évente megmozgatni nagy teljesítmény. Ez a nézőszám a finanszírozást meghatározó törvényi előírásokon is múlt, a színházból futószalagon kerülnek ki az előadások, nagyon kicsi a társulat – úgy huszonöt éve dolgoztak itt színészként ötvenen, most fele annyian. Kevés a pénz, hangzik a magyarázat. Ott a Pécsi Balett is, helyes, hogy önálló útra lépett, de ha az előadásokat összevetjük az Eck Imre koreográfiákkal, egészen más képet látunk. Nem is tudom hány éve egy évfordulón elővettek egy „régi” koreográfiát, az elsők közül. Le voltam nyűgözve. A történetmeséléstől már kevésbé vagyok, mindazzal együtt, hogy imádom a kortárs balettet. A Pécsi Harmadik Színház is fontos műhely volt és maradt is, itt a legegyenletesebb a művészi színvonal – na jó, a bulvárelőadásokat sosem nézem meg -, de számomra nagy titok a színház jövője. Vincze János eddig mindent túlélt, ennél többet, nagyobb megbecsülést érdemelne ez az intézmény.
4. A színházigazgatói pályázat remek lehetőséget teremtett arra, hogy megmérettessen néhány alkotó. A három értékelhető pályázat elolvasható a neten. Mindegyik pályázat érzékenyen reagált a pécsi helyzetre, hogy a színház kissé zárvány, nyitnia kell, s mindegyikben más-más jövőalternatívát kínáltak fel. Én úgy érzem, nem ártana olyan, felajánlkozó külső erőket bevonni, akik hónapokat töltöttek el azzal, hogy pályázatot írjanak a színház ötéves működéséről. A lehetőségeimhez képest bele is álltam a helyzetbe, egyik szervezője, moderátora voltam a színházigazgató-jelölt vitának (az Emberség Erejével alapítvánnyal együtt). Így bele láttam magába a folyamatba. Elkeserítő, hogy mennyire átláthatatlan a folyamat, mennyire nem csak a művészeti teljesítmény számít. Ha lesz győztes, és biztos hogy lesz előbb utóbb (november 17-én talán) szerintem kötelessége a „nem” győzteseket is belevonni a színházcsinálásba. Mind Bodor Johanna pályázata, mind Komáromi Györgyé, mind Lipics Zsoltté vállalható irány. De mint író, drámaíró, színházszerető polgár kérdem én, nem lehetne-e olyan forgatókönyv, hogy a győztes gesztust gyakorol, s meghívja a többieket. Konzultálni, együtt gondolkodni, együtt színházat csinálni! Én ilyen országban szeretnék élni. 

Nem elfeledhető számomra, hogy Alföldi Róbertet eléggé megalázta a város egyik intézménye, egy előadás kitiltásával. Ezt is orvosolni kellene valamilyen formában. 

Fontos kérdés, hogyha elmúlik a járványfenyegetettség, mi lesz a Pécsi Országos Színházi Találkozóval. Sokáig jó kezekben volt, Jordán Tamás, Simon István, Stenczer Béla, Máté Péter… Az ő utódjaikról már kevesebb szépet mondhatnék. Mert POSzT nélkül Pécs az egyetlen országos jelentőségű fesztiválját veszíti el. Nem is beszélve arról a tíz napról, az itt megforduló emberek és produkciók minőségéről. És itt nem az utóbbi évek hangulattalan POSzTjairól értekezem. De ami még a POSzTnál, és a színházigazgató személyénél is fontosabb, a Pécsi Nemzeti Színház felújítása. Kell egy konkrét terv, kellenek hozzá tízmilliók, hogy kidolgozzák, miként lehet, mennyibe kerülne, s csak utána lehet a hozzá szükséges 5-7 milliárdot összekalapozni.

Pécsi pár, 45 és 51 évesek

1. A Pécsi Harmadik Színház előadásai, évente több alkalommal – 2018-ig a Zsolnay Színház előadásai, szinte minden előadás. Számunkra azok az előadások értékesek, amelyek megnevettetnek, elgondolkoztatnak, amelyekről még hosszú idő után is el tudunk beszélgetni. A színház tartson tükröt, mutassa meg, hogyan élünk, milyenek vagyunk, mi, emberek!  A színház lehetőség arra, hogy más életformákat, élethelyzeteket, érzelmeket is megismerjünk, illetve olyan gondolatokkal, érvekkel találkozzunk, amelyek elkerültek bennünket korábban. A színház – amellett, hogy szórakoztat – elégítse ki az intellektuális kíváncsiságot is! Ismerjek meg, tanuljak valami újat történelemről, földrajzról, irodalomról, az emberi természetről stb.. Bővítse a pszichológiai tudásunkat, használjon humort, iróniát, szarkazmust, fejlessze kommunikációs készségeinket, érzelmi intelligenciánkat. Érezzem azt, hogy egy kicsit én is, mi is a történet hősei vagyunk. Ismerjük fel saját érzéseinket, félelmeinket, vágyainkat, örömeinket. Az előadás igényeljen aktív figyelmet, nyitottságot, kritikus gondolkodást! Varázsoljon el!
2. Piszkavas – A szent család – Oszlopos Simeon – Bányavirág – Nehéz – Heisenberg – A fajok eredete
3. Nem vagyunk elégedettek a helyi darabokkal, ezért járunk vendégelőadásokra és Budapestre. 
4.  Pozitívum, erősség: – Értő közönség, aki időt és pénz áldoz a minőségi kultúrára – Több helyszín is rendelkezésre áll a színházi előadásokhoz a városban – Több társulat működik a városban – Budapest autópályán megközelíthető 2,5 óra alatt, lehet vendégelőadásokat hívni és bevonzani nézőket más városokból, akár a fővárosból is – Ehhez kulturális csomagot (szállás, program etc.) ajánlani Pécsett   

Kihívások: – Nem elég bátrak a színházi döntéshozók a darabok kiválasztásánál – Igyekeznek kiszolgálni a „közízlést”, nem lépnek túl a kommersz, középszerű darabokon – A fiatal generációkat is érdemes lenne már korán bevonzani a színházba, interaktív, testreszabott, modern, időszerű témákat feldolgozó darabokkal. Színházi eseményeket szervezni nekik – Idegen nyelvű előadások a külföldi diákoknak