Kovács Gábor neve szinte egybeforrt már a PVSE-vel, azonban a kézilabda-szakember életében most új fejezet kezdődik. Nyolcévnyi vezetőedzői munka után távozik a klubtól, és a PSN Zrt.-nél kezd bele az utánpótlás felépítésébe.
– Miért döntött úgy, hogy otthagyja a PVSE-t? Hiszen Kovács Gábor és a klub kis túlzással egy.
– Nyolc év rengeteg idő – kezdte Kovács Gábor. – Ennyi idő alatt rengeteg dolog történik. Bárhol is dolgozzon ennyi éven át az ember, azért fel lehet őrlődni, lelkileg és fizikailag egyaránt. Most már hogy változásra van szükségem, eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ebből ki kell szállnom. Új dolgokra vágytam, muszáj volt kiszakadnom ebből a mókuskerékből.
– Az utóbbi években azért nem egyszer lehetett hallani, hogy anyagi téren gondjai voltak a PVSE-nek. Ebbe unt bele?
– Azért azzal tisztában kell lenni, hogy sajnos ez egy sajátossága a sportéletnek. Itt más területekhez képest gyakrabban akadnak anyagi nehézségek. Azonban ha ez lett volna a döntő érv, akkor már évekkel ezelőtt megléptem volna.
– De akkor mi az ok?
– Annyi minden történt az elmúlt hét-nyolc évben, hogy most érett be ez a döntés. Ami azért már jó ideje meg-megfordult a fejemben. Az, hogy vezetőedzőként kell rengeteg olyan dologgal foglalkoznom, ami nem feltétlenül szakmai jellegű, már sok volt. Mindehhez jöttek hozzá alkalmanként anyagi bizonytalanságok is. Nem akartam tovább részt venni ebben. Hozzáteszem, nyolc éven át irányíthattam a pécsi felnőttcsapatot, ez hatalmas megtiszteltetés volt, és ezt a bizalmat nagyon köszönöm a vezetőknek.
A család és a pécsiség az első
– Most a PSN Zrt.-hez „igazol”, viszont említette, hogy már régóta foglalkoztatta a váltás gondolata. Más lehetősége is lett volna?
– Szerencsés vagyok, és az elmúlt években is az voltam, hiszen már korábban is lett volna lehetőségem elmenni máshová.
– De akkor miért maradt eddig?
– Két dolog miatt utasítottam vissza eddig az összes ajánlatot. Az egyik a családom, a másik a pécsiségem. Mindig is itt éltem, és soha nem is akartam innen elmenni. Persze tudom jól, hogy egy edző sose mondja azt, hogy soha.
– A PSN ajánlata jött előbb, vagy a döntés, hogy mindenképp távozik a PVSE-től?
– Igazából nagyjából egyszerre történtek a dolgok. A PSN-nél egyébként dolgoztam már korábban öt-hat éven át, nem az ismeretlenben hívtak tehát. Sok edzőkollégám, barátom is ott van. Olyan terepre megyek, amelyik ismerős. A fiú-kézilabdaszakág szakmai igazgatója leszek, e mellett pedig az U10-es, kezdő bőrlabdások csoportját én viszem majd edzőként.
– Nem nagy váltás ez azt követően, hogy felnőttcsapatot vezetett éveken át?
– A PVSE-nél már egyszer megcsinálhattam azt, hogy akár 10 éves gyerekeket végigvihettem egészen a felnőttig. Erre most a PSN-nél is meglesz a lehetőségem.
– Ezt értem. De nem érzi visszalépésnek?
– Nyilvánvaló, hogy felnőttcsapatot irányítani az edzői szakma csúcsa, ezzel nehéz lenne vitatkozni. Viszont az is nagyon fontos, hogy milyen folyamat végén kerül oda egy edző. Mind a kettőnek megvan a maga szépsége. Egyébként ezért is kértem egy csapatot a PSN-nél, mert azért jelen pillanatban ez sokkal közelebb áll hozzám, mint egész nap egy irodában ülni a laptop előtt, és technikai, szakmai szervezési feladatokkal foglalkozni. Ha csak ezt kellene csinálnom, abban biztosan nem lelném meg a boldogságot. Nekem arra szükségem van, hogy naponta egy edzést megtartsak. Erre meg is lesz a lehetőségem, úgyhogy a kérdésre válaszolva: nem tartom visszalépésnek.
– Ez ismerően hangzik. Lukács Gergely, a PVSK vízilabdacsapatának korábbi edzője mondta azt, hogy egy csapatra mindig szükség van. Akkor is, ha sportvezetésbe vágja az ember a fejszéjét.
– Nagyon nagyra tartom Gergő munkásságát, azt hiszem, kölcsönösen tiszteljük is egymást. Találó a párhuzam, és igen, teljesen igaza van Gergőnek. Én is pontosan így gondolom.
Edzésminőségben a legjobbat adni
– A napi egy edzés mellett mi lesz a dolga?
– Sokrétű lesz a feladat. Partneriskolák felkutatását már korábban meg is kezdtem, erre szükség van. Mint ahogyan arra is, hogy minden egyes korosztályunk mellé legyen legalább két edző. Az U7-től egészen az U16-ig vannak csapataink a PSN-nél, összesen 150 gyerek körüli a létszám, tehát lesz feladat bőven. Illetve most végre lesz időm arra, hogy kicsit magamat is képezzem. Be is iratkoztam a PTE-n a szakedzői tanfolyamra, remélem, fel is vesznek. Akkor szeptembertől az ilyen jellegű elmaradásaimat is be tudom végre pótolni.
– Milyen célokat lehet kitűzni?
– Az egy fontos cél, hogy minden korcsoportban a lehető legmagasabb osztályba tudjuk nevezni a csapatainkat – és ezeket a nevezéseket fogadják is el. Az egy komoly nehézség már itt az indulásnál, hogy a koronavírus miatt az előző két szezonban nem hirdettek eredményt, korosztályoknak versenyzési évei estek ki gyakorlatilag teljes egészében. Nagy kérdés, hogy ez mennyire veti vissza a gyerekek és a szülők kedvét szeptembertől. Az tehát egy komoly feladat, hogy ne veszítsünk el sok gyereket, mert az látszik, hogy a létszám visszaesett.
– Az utánpótlásban az eredmény a legfontosabb ön szerint? Az előbb azt említette, hogy cél a minél magasabb osztály.
– A legfontosabb az, hogy minden gyerek sportoljon. Hogy teniszezik, focizik vagy épp vízilabdázik, az igazából mindegy. Persze én azt szeretném, hogy minél többen jöjjenek kézilabdázni, és a lehető legmagasabb képzést kapják meg, a legképzettebb szakemberektől. És alkalmasint ez azt is kell, hogy jelentse, mindezt a lehető legmagasabb szinten edződve kapják meg. Ilyen értelemben tehát igenis fontos az eredmény, és fontos az, hogy milyen osztályban játszanak a csapataink. Hiszen azzal szerintem senki sem tud vitatkozni, hogy a napi minőségi edzéseken tanultakat az igazán minőségi osztályokban szerepelve lehet igazán kamatoztatni. Így jutunk el oda, hogy a mennyiség és a minőség húzza egymást felfelé.
– Hány gyerekből lehet felnőtt szinten is jó kézilabdázó? Egyáltalán van olyan arányszám, ami elfogadott ebben a kérdésben?
– Én még azt tanultam, ha a mindenkori felmenő korosztályokból akár egy gyerek is meg tud ragadni évente, az már egy jó arány. Nem tűnik nagy számnak, de ha éves periódusokban gondolkodunk, akkor azért nem rossz.
– Akkor ez a végcél? Mégsem az eredményesség az utánpótlás-bajnokságokban?
– Persze, hogy ez a végcél. Pécsett igenis lennie kell egy olyan utánpótlásbázisnak, és egy olyan felnőttcsapatnak is, ahová bátran lehet irányítani a legjobbakat. Halmai Csaba barátom, kollégám örök mondása, hogy „egyszer sem kérdezték meg tőlünk, hány gyereket adtunk fel, de azt mindig tudták, hogy az utánpótlásban milyen eredményeink vannak”. Ez azért érdekes. És sajnos jellemző gondolkodásmód is.
Nehéz lépést tartani az akadémiákkal
– Mi a helyzet az akadémiákkal? Nem félő, hogy az itteni kiemelkedő tehetségeket elhalásszák?
– Az akadémiák országos szinten szipkázzák el a gyerekeket. Pont ezért mondom, hogy nagyon fontos a legmagasabb szintű versenyeztetés biztosítása. Ha az megvan, könnyebben tudjuk megtartani a talentumokat is.
– Ezek szerint versenyezni kell az akadémiákkal is ilyen értelemben?
– Velük nem lehet versenyezni… Bár megjegyzem, régen is így volt, csak akkor nem az akadémiák, hanem a nagy tradíciókkal rendelkező csapatok halászták a tehetségeket. Nekem az az elvem, hogy a gyereknek 18 éves koráig a családja mellett van a helye. Addig nekünk az a feladatunk, hogy a legjobbat kapja edzésminőségben, versenyeztetésben egyaránt. Az egy illúzió, hogy akit elvisz a Veszprém, vagy női vonalon a Győr, az majd az ottani felnőttcsapatban fog játszani. Persze legyen így, én nagyon szurkolok. Csak az utóbbi évek tapasztalatai nem ezt mutatják.
– Mivel kezdi a munkát a PSN-nél?
– Mindenekelőtt összehozunk egy olyan stábot, amelyre a szülők maximálisan rábízhatják a gyermeküket. Nem félek egyébként, mert mind szakemberből, mind gyerekből megvan, meglesz a kellő létszám. Csak jól kell majd menedzselni mindezt.
– Úgymint?
– Itt most főleg a teremhiányra gondolok. Nagyon szétszórt a vertikum. Szerencsére az iskolákkal remek a kapcsolat, így tudunk majd edzeni a Széchenyiben, a Kodályban, a Nevelési központban, minden bizonnyal az Árpádban is. Illetve ott van még a Lauber. Persze ettől ez még közel sem ideális. Óriási segítség lenne az a sportág számára Pécsett, ha épülne egy kézilabda-munkacsarnok. De erre úgy hallottam, már van is remény.
– Az NB I. B menet közben véget ért, végig is dolgozta a szezont a PVSE-nél, és ha nem is ment egyszerűen, de bennmaradt a csapat. Ez fontos volt?
– Becsületbeli ügy volt számomra. Mégsem jöhettem el úgy, hogy kiesek. Eleve, még sosem estem ki egy csapatommal sem. Nem állt szándékomban most elkezdeni ezt. Nagyon megható volt a búcsúztatás az utolsó mérkőzésünk előtt, főként az egész családom előtt. Ezt külön köszönöm Nagy Zsoltnak.
– Az azért itt a végén nagyon furdalja az oldalamat, hogy lenne-e olyan állásajánlat, ami miatt felülvizsgálná azt az elvét, hogy nem akar Pécsről elmenni?
– Nem titok, hogy 3 éve a Veszprém hívott az akadémiájára. Sokszor vissza is kapom, hogy el kellett volna fogadni azt az ajánlatot. Nyilván az látszik, hogy Veszprémből sokkal gyorsabban lehetne lépdelni a ranglétrán. Viszont én itt vagyok otthon, itt biztonságba érzem magam. Olyan közegben vagyok, amit nagyon nehezen tudnék feladni. Tudom persze, biztosan lesz majd olyan pillanat, amikor az ember elgondolkodik. Akkor, pár éve a Veszprémnek ellenálltam, nem költöztünk a családdal. Egyvalami biztos. Ha a pécsi kézilabda egyszer ismét a régi fényében fog tündökölni, ha sikerül elérnünk, hogy újra nagyon komoly legyen a megítélése, akkor meg sem fog fordulni a fejemben, hogy elmenjek innen. Most ezért is dolgozok.
