Életének 67. esztendejében, május 14-én délután elhunyt N. Szabó Sándor, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja. Pályája során, 47 évad alatt több mint háromszáz szerepben láthatta a közönség. Búcsúztatási szertartása június 6-án 12 órakor lesz a pécsi központi temető ravatalozójában, végső nyughelyére a Farkasréti temetőben június 8-án 8 órakor kísérik.
1974 augusztusában a Pécsi Nemzeti Színház évadnyitó társulati ülésén egymás mellé ült két, frissen szerződtetett művész. Biztosan ő az új szubrett – gondolta a férfi. Csakis ő lehet a táncoskomikus – vélekedett a színésznő. És a sors kifürkészhetetlen akaratából e pillanatban nem pusztán két kolléga, hanem két nagyszerű, egymásnak rendelt ember találkozott.
N. Szabó Sándor és Unger Pálma ettől kezdve elválaszthatatlanok voltak, s első pillantásra föllángoló szerelmüket az évtizedek sem koptatták meg. Szakmai sorsuk és magánéletük végérvényesen összefonódott. Huszonhét éve alapították, s vezették azóta is közösen az egykor Arma, ma Sziporka néven ismert gyermekszínpadot.
A PNSZ örökös tagjaivá is egyszerre választották őket, épp akkor, amikor ideszerződésük harmincéves jubileumát ünnepelték. Mindig úgy képzeltem, hogy egy nagy sikerű darab főszereplőiként búcsúznak majd el a világot jelentő deszkáktól – önszántukból, akkor, amikor ők így határoznak.
Tévedtem.
,,Pár szép évadot még szeretnék eltölteni a színpadon az eddigiekhez hasonló sikerekkel. Jó lenne, ha Pálmával eljátszhatnánk a mi korosztályunknak írt szerepekből néhányat” – alig másfél hónapja mondta ezt N. Szabó Sándor, amikor a Gobbi Hilda-életműdíj átvétele utáni reggelen bejött a szerkesztőségbe, hogy elmesélje a budapesti díjátadást, az ünnepi gálát. Boldog volt, vidáman-büszkén idézte fel Hegedűs D. Géza méltató szavait, aki a Maszk Országos
Színészegyesület elnökeként adta át neki a szakma e rangos kitüntetését.
Akkor beszélgettünk utoljára.
Épp olyan volt, mint húsz évvel ezelőtt, első találkozásunkkor. Csupa lendület, csupa mosoly és magával ragadó kedvesség. Minden pillanatban élvezte az életet rajongva imádott felesége, Unger Pálma oldalán. Őszintén tudott örülni és lelkesedni. És mesélni. Szenvedélyesen. Színházról, vadászatról, az utazásaikról, s Pálma kitűnő főztjeiről… Ha vágyott szerepek kerültek szóba, akkor sem tudott másként fogalmazni, csak így: Pálma és én.
Zenés és prózai, vígjátéki és drámai szerepkörökben egyaránt elképzelte magukat. Csak egyben nem: az özvegyében. Unger Pálmára azonban most ezt a kegyetlenül nehéz feladatot szabta a sors. És miként első közös előadásukban, a Három a kislány című daljátékban elhangzik: Árva a ház, nincs kacagás…
A hirtelen jött betegség előtti napokban még jótékonysági esten léptek föl, irodalmi műsort adtak, utolsó közös előadásukban, a Kopogós römiben arattak megérdemelt sikert, Sanyi a Gettó című musicalben is színpadra lépett, legeslegutoljára pedig a Légy jó mindhalálig! című zenés darabban jöttek ki együtt a tapsrendre.
Egyszer, amikor arról beszélgettünk, a világ összes teátristája közül kivel játszanának szívesen, Pálma Mezei Máriát és Darvas Ivánt, Sándor Páger Antalt és Agárdi Gábort választotta. Ha a felhőkön túl is létezik színház, bizonyosan talál maguknak egy remek darabot… Pálma, drága Pálma, te pedig ezentúl Sanyinak, s az ő emlékének ajánld minden előadásod!
