Ha csak gyapjú, szappanos víz és izomerő hozza létre, akkor nemez. Ha szív és lélek gazdagítja, akkor művészet. De ha mindezt színek kavalkádja teszi a szemnek üdévé; ismerősnek érzett, mégis újdonságként ható formákkal ébreszt gondolatokat; ősi motívumrendszert magába építve fejti ki varázserejét, akkor csakis Csille Márti nemez műtárgyairól lehet szó.
Tizenéves korában, a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban ismerkedett meg a nemezeléssel, Vidák István kézműves foglalkozásán, s rögvest elbűvölte ez az ősi, különleges textiltechnika. Csille Márti attól kezdve minden hétvégéjét e műhelyben töltötte. Pár évvel később, már a pécsi egyetem rajz-népművelés szakos hallgatójaként az elsők között kezdett tevékenykedni a híres Guzsalyas-tanyán.
– Az A-kollégium tetején, a kazánházban működött ez a kör, amit valójában Jankovits Marcellék kezdtek el Magyarlukafán – meséli. – Alkotómunka folyt itt, s egy izgalmas szellemi műhely alakult mellette. Remek előadók meséltek itt a magyarság eredetéről, a sámánisztikus kultúráról és az ősi jelképrendszerről, egyszóval a gyökereinkről. Meghatározó terep volt ez számomra.
– Aztán egy szakmai megmérettetés fordulópontot hozott az életében.
– 1994-ben, a XIII. Szombathelyi Textilbiennáléra beadtam hét munkám, s valamennyit elfogadták, noha a nemezelés akkor lenézett műfajnak számított itthon, nem volt része az úgynevezett magas művészetnek, egyetemi szinten nem is oktatták, amolyan népi huncutságnak gondolták, ami kimerül a vásári szütyő árusításában. Pedig külföldön már komoly hagyománya volt. Ezen a biennálén a sok egyenrangú díj egyikét nekem ítélték. Elképedtem, amikor értesítettek, nagyon meghatott az elismerés, hisz 25 évesen lehettem ott az ismert alkotók között. Büszke vagyok arra, hogy azok a munkáim, akár a Naphívó kabát, akár a használati tárgyak, ma is vállalhatók. Az egyik, ott díjazott tarsolyom látható a Cella Septichorában most nyílt, Leletek-Visszajáték-Lebomlás című kiállításon is.
– Miként a címe is sejteti, nem szokványos tárlat ez.
– Egymás mellett szerepelnek régi, mára tönkrement darabok (melyeket az idő nyűtt el, s nem a molyok) és vadonatúj alkotások. Példái annak, hogy a tárgy hiába alakul át, a benne rejlő energia megmarad. Akár az ember, aki megöregedvén átadja helyét a gyermekének, így biztosítván az élet folytonosságát. E munkák az én személyes életemről szóló leletek, az én hitemet, gondolkodásomat, játékaimat, örömeimet, emlékeimet, fájdalmaimat őrzik. Vannak kedvelt, évek óta visszatérő formáim, jelképeim, amiket hol külsőként, hol belsőként használok. Ilyen a hajó, a bárka, annak burka, a hordozó, a születés-hozó. Ilyen az álom, az álmodás, az álomhozás-vivés. Ilyen az üreges megtartó, szívtartó forma, ami részben spirituális, részben használati tárgyaimon jelenik meg. Különös élmény számomra, hogy a Cella Septichorában, a hétkaréjos kápolnában mutatkozhatom be velük. Valahányszor itt jártam, visszafojthatatlan sírás tört rám. E szent tér nagyon szomorú emlékeket: vért, sebeket, fájdalmakat rejthet. Nem tudom, csak érzem. Ezért lehet ilyen nagy hatással rám. E közegben látni a lelkemből kiszakadt munkákat, furcsa borzongással tölt el.
– Megnyitója nem volt, zárása viszont lesz a kiállításnak.
– Méghozzá július 15-én, 17 órától. Árvai Ágnes textilművészt és Fűkő Béla szobrászművészt kértem föl, hogy osszák meg gondolataikat a jelenlévőkkel, aztán amolyan meglepetés-beszélgetés, játékos, gondolatformáló szó-folyondár segít elbúcsúznunk e helytől, s lebontjuk a kiállítást. Bogárdi Aliz és muzsikus barátai is eljönnek, ők zenéjük varázslatával kísérik mindezt. Szeretném, hogy aki ott lesz, átérezze: nem szabad elfelejtenünk az emlékeinket! A belső titkokat kutatni kell és kiérdemelni, álmodni és elhinni. Sokszor csak egy pillanatra tűnnek elénk. Üvegbúra alá, szürke homokba bújtattam az itt látható munkákat. Van, amelyik a legbelsejében rejti a titkot, s az szabad szemmel alig észrevehető.
– A nemeznek kezdettől fogva mágikus erőt tulajdonítanak.
– Az alkotásnak két állomása létezik számomra: az első a test-teremtés, a tárgy fizikális burkának létrehozása, maga a nemezelés, a második a lélek-öltés, szó szerint a hímzés általi domborítás, lélekformálás, a tapintható kifejeződés. Ha kellő alázattal, tudással és erővel, gondossággal használjuk az anyagot, különleges erőkkel és tartalmakkal telítődik. Ez nem az én érdemem, én csak szolgálom őt, tudásom legjavával. De többen mesélik, hogy változást hozott az életükbe egy-egy műtárgyam. Sokan nászajándékként rendelnek tőlem, s az is előfordult, hogy a gyermekáldásra régóta váró nő akkor esett teherbe, amint a birtokába jutott egyik alkotásomnak. Hiszek abban, hogy sorsuk van a tárgyaknak is, és előbb-utóbb meglelik a maguk helyét a világban.
